A Rákos-patak fotós bejárása

                         írta és fényképezte Miski György

                                       Második rész

                                 Pécel és Rákoscsaba

 

  4. PÉCEL (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, gödöllői járás; lakossága 1910-ben: 5.524 fő, ebből 5.370 magyar, 77 német, 56 szlovák, 3 horvát, 2 szerb, 1 román, 15 egyéb anyanyelvű; vallási megoszlás: 3.047 római katolikus, 1.848 református, 341 izraelita, 231 evangélikus, 29 görög katolikus, 5 görögkeleti, 1 unitárius, 22 egyéb) Ma városi rangú település. 

  "Péczel, magyar falu, Pest-Pilis vgyében, egy kies vidéken, Pesthez keletre 2 mfd., 363 kath., 170 evang., 1116 ref., 230 zsidó lak., ref. anyaszentegyházzal, synagógával, gr. Ráday Gedeonnak jeles kastélyával, és szép könyvtárával, több csinos uri lakházakkal, s gazdasági épületekkel, mellyek összesen a helységnek, kivált messziről szép tekintetet adnak. Dombos, völgyes határa az ugynevezett isaszegi háton sok trágyát kiván, de keletre fekete homok földdel bir, s minden gabonát jól megterem; szőlője elég; legelője, rétje a népességhez szűk. A Rákosvize határán keresztül folyik, s malmokat hajt. F. u. gróf Ráday Gedeon, Fáy, Szemere, Jakabfalvy, Kovács, Darvas, Eckstein, Stettner és még más Fáy nemzetségbeliek. Van 43 és 8/32 urbéri telke és sok urasági majorsága." Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Pesten 1851

Pécel, református templom, Maglódi út

  

  Egy másik, már csak a szinte archaikus nyelvezete miatt is klasszikusnak minősíthető, még az innen távolabb élők számára is szívhez szóló leírás Pécel tájairól, a település részeiről. Írta Német András Pécelen, 1864. január 27-én:

  "Rákos folyó, - a' falu alatt folyik keresztül az ott elnyúló alsó és felső hosszú rét dűlőn; - e mellett van a': Kelő dűlő, szántó föld és legelő, - ezen dűlőben a' szántó földek még következő dűlő nevek alatt esmeretesek: Kalap, Dobogó, és Bogaras dűlő, - a' legelőt Csunyá-nak nevezik, mert vízmosásos hegy völgy, - ugyan ezen dűlőben van az Isten árka. 8-10 ölnyi mélységű vízmosás, gödör két ágra. - Izsaszegháti dűlő, szomszéd Izsaszeg községgel határos, szántó föld, 's kevéssé legelő, - ezen dűlő magas hegytetőt szélesen foglalván el, a' hegynek egy részét: Látó hegynek nevezik, mivel onnét az egész környéket a' Dunáig beláthatni: ezen részén a' hegynek van a' Látói csárda, Izsaszegről Pestre vivő mellék fő út mellett; - másik részét Vár hegynek nevezik; a' nép monda után valaha itt épült vár volt, 's alatta a' falu feküdt; - Mogyorós völgy: két hegy közt benyúló kaszálló, 's legelő, - Kerek völgy: a' hegy oldalban kereken beszegellett legelő; - Szurdok: ezen szélesen nyúló magas hegy egyik csúcsát Izsaszeg felé keresztül metző mély szoros út. - Hídi szőllők, vagy Túl-láti dűlő, szőllő hegy, a' falu alatt nyúló réteken túl, a' várhegy oldalában, - a rákos folyón lévő hídtól (: mert mellette fekszik :) vagy pedig a' réteken innen a' falu alatt elnyúló csatári dűlői szőllőkből való beláthatásárol vette nevét: Túlláti. - Eddig van a' határ északkeleti része. - Szilas völgyi dűlő; szántó föld, rét és legelő, - ezt a' dűlőt keresztül hasitja mélyen egy szoros út Dusnok-nak hívják. Hársas dűlő, - erdő, legelő és szántó föld, - ezen dűlőben van az Emberölő, mintegy 50 holdnyi szántó föld, továbbá a' Virág hegy, szántó föld és erdő; - Kútvölgyi dűlő, szántó föld, legelő és erdő; - Felső kőtábali dűlő: szántó föld, erdő, herés rét, és legelő; ebben a dűlőben van: Sukoró név alatt erdő, teknő forma mély völgyben s hegy oldalon, - Pap erdeje, most szántó föld és legelő, hajdan erdő volt a' ref: egyház tulajdonában, - Sárkány rugás, gödrös legelő és szántó föld, - Cseresnyés völgy: szántó föld és legelő, - farkas rész, szinte erdő, hajdani farkas nevű tulajdonosától vette nevét, - Lebuki: csőszház egy magas hegy aljában, - mellette Szurdok, ismét egy szoros mélyút Sáp felé vivő úton. Száraz hegyi dűlő, - szántó föld, 's legelő, - ez a' dűlő a' leg nagyobb magaslatot foglalja magában, 's a' hegy tetejét Bai temetésének hívja a' nép, egy ott agyon vert, 's eltemetett Bai nevű kondásról. - Alsó kötáblai dűlő, szántó föld, kaszálló és erdő, - ebben a' dűlőben van: Kopasz hegy, valaha erdő volt 's most szántó földek. - Csatári dűlő, szőllők a' Sukorói erdő feletti hegyen, - ezen dűlőnek a' nép egy részét Boncsok-nak, egy részét Nyögő, 's egyrészét Hasznos-nak nevezi, - a' Boncsok rész: hegy oldalában árkas, gödrös, a' nyögő: magas hegy oldal, a' hasznos: valaha legjobb bort termett. Bartoshegyi dűlő, legelő a' falu felett, és szántó föld, kiterjed a' Maglodi, Ecseri és R. Csabai határokig egészen le a' Rákos folyóig. - Péczel községhez tartozik: Locsod puszta, ezen egy neve él, 's esmeretes országszerte, más nevét senki se tudja, valamint keletkezését sem, - lakói a' szomszédos községekből valók, mint az egyes birtokosok cselédjei. A' név eredetéről mitse lehet tudni. A Forgács-hegyi dűlő, szántó föld, rét, legelő és erdő, - Téli zöldes dűlő, - szántó föld, rét, legelő és erdő, Kotlina dűlő, erdő és szántó föld, - e' dűlőben van: Kis várhegy, és Nagyvárhegy - a' népmonda szerént valamikor erősségül szolgáltak. Forrói dűlő, szántó föld, rét, legelő és erdő, - nevét vette egy ott lévő forrás kúttól, melyben oly tágas nyíláson ömlik fel a' víz, 's oly nagy mennyiségben foly ki folytonosan, hogy: malmot hajt, - Tégla völgy, e' dűlőben van, most kopár legelő, hajdan tégla égető hely volt, - Pokol völgy, ugyan abban a' dűlőben sűrű berek, Hármas völgy, erdő, három együtt álló hegy közt szántó föld, 's rét, - Cziczkai dűlő, szántó föld, rét, legelő, és erdő, - és itt van a' cziczkai tanya, és csárda, - nevét vette hajdan a' csárdán ki festve volt macska czimertől, - Kába völgyi dűlő, szántó föld hosszú völgyben nyulik el. Téli zöldes dűlőben van az úgy nevezett: Csalányos, erdő volt, most szántó föld, - továbbá Vadalmás: völgyes erdő."

Pécel, Ráday-kastély az Eszperantó köz felől

  

  Az Isaszeg legdélebbre fekvő malmától 20 méterre eső péceli határon átérő Rákos-patak, keleti oldalán a Szilasvölgyi dűlővel, a határtól nagyjából 500 méterre fekvő Lebuki tanyánál az addigi észak-dél folyásirányról nyugatira vált. Ezen a fél kilométeren belül két jelentősebb mellékvíz érkezik a Rákosba, az északra eső kis patak torkolata pontosan 100 méterre esik az Isaszeg-Pécel határtól. Az első katonai felmérés (1782-1785) térképe nem mutatja, a másodikon (1819-1869) már rajta van (név nélkül), ám itt meg a túlhangsúlyozott domborzati jelek miatt nem sokat látni belőle. (Itt szúrnám közbe, hogy miután a régi és az újabb korban készült térképek rendkívül szűkmarkúan bánnak a kisebb patakok, csermelyek nevének feltüntetésével, Pécel esetében is az Isaszegnél

Pécel, első világháborús emlékmű, Kálvin tér

alkalmazott módszert követem, vagyis számozni fogom őket, méghozzá északról délre, majd keletről nyugatra haladva. A most tárgyalt patak a péceli (1-es számú) névtelen patak elnevezést kapja. Annyi mindenesetre kivehető, hogy a 2.KF-térkép szerint a Szilasvölgyi dűlőtől keletre húzódó Hársasi dűlőben fekvő Hársasika tanya közeléből eredt. Nevezett tanya 1,2 kilométerre feküdt a Rákos-pataktól, a Tápiósápra (a korabeli térképen Tápió Sáp) vezető földút északi oldalán. A tanya azonban még nem az eredet helyét, hanem a két főág találkozási pontját jelentette (KAT19.). Az északról érkező ág maga is a Hársasi dűlőn található négy forrásból keletkezett. Ezek egyike északról jött, 400 méter hosszú volt, és az Isaszeghez tartozó Katona pallag határrész felől érkezett. Az 

Pécel, Kálvin téri emlékművek

északkeletről, keletről és délkeletről jövő további három csaknem egyforma hosszúságú, 500 méter körüli volt, s ez utóbbi három az Árpád-kori falu, Locsod helyén elterülő Locsod puszta szélén eredt. ("Locsod, puszta Pest vmegyében, Péczelen tul, a minthogy péczeli közbirtokosok birják. Földje fekete homok, melly minden gabonanemet jól megterem; s azért első osztálybeli." Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Pesten 1851.) Az északi patakág négy forráscsermelye az egyesülést követően még 700 métert tett meg délnyugati irányban, mire a Hársasika tanyától nyugatra elérte a délkeletről érkező másik főágat. Ez a térkép rajzolata szerint a keletre eső Hársasi dűlőt a nyugati oldali Kútvölgyi dűlőtől elválasztó régi tápiósápi út közvetlen közelében fakadt, egy

Pécel, a Rákos-patak Pécel keleti szélén, az Isaszegi úti hídnál

gémeskúttal jelzett helyen, 200-250 méterre a maglódi határtól. A forrástól északnyugatra induló, a régi úttal párhuzamosan haladó ér mintegy 1,2 kilométer megtétele után balról felvette a szintén a Kútvölgyi dűlőn érkező, három ágból keletkezett kis patak vizét, majd odébb áttért a régi tápiósápi út másik, északi oldalára, és a forrástól számított 2,5 kilométer múlva, a Hársasika mellett egyesült az előbb tárgyalt északi főággal (manapság ennek közelében működik a Kishársas lovarda, a régi tápiósápi út neve pedig Szilasvölgyi dűlő lett). Innen északnyugatnak vette az irányt, s további három apró csermely felvételét követően, 1,2 kilométerrel odébb a Rákos-patak bal oldalába szaladt.

  A következő, vagyis a (2-es számú) névtelen (bal parti) kis patak

Pécel, az Isaszegi út és a Rákos-patak közötti mező, a ház a Tói-malom helyén áll

torkolatát 400 méterrel alább látni, ott, ahol a második katonai felmérés a Lebuki tanyát tünteti fel (2.KF, KAT19.). A tanya az első felmérés idején még nincs megjelenítve, a kataszteri térképen pedig Csőszház néven szerepel. A patak a Felső kőtáblán eredt, és észak-északnyugati irányban 1,2 kilométert tett meg a torkolatig. 

  A régi Rákos-patak (3-as számú) névtelen csermelyét mindhárom régi térkép megjeleníti. A beömlése a Tói-malom nyugati szomszédságában volt, valahol ott, ahol az északról érkező régi isaszegi országút elhaladt a Rákos-patak felett, s betorkollt a patak déli oldalán futó, rövidesen háromfelé ágazó (Mende, Sáp és Isaszeg) másik öreg országútba (1.KF). 

  1867. március 31-én átadták a Pécelt is érintő, Pest és Hatvan 

Pécel, a Rákos-patak a Baross utcai hídtól nyugatra

közötti vasútvonalat. A malomtól alig 100 méterre, északra elhúzó sínpálya itt kanyarodott északra, Isaszeg felé (2.KF). A térképen három épület látszik, ezek közül az egyik a Rákos déli oldalán megjelenített malom, a másik kettő ennek kisegítő épülete lehetett. A két forrásból keletkező (3-as számú) névtelen patak keleti ága a Bai-Temetés (Bajtemetés 301 m) északi, a 400 méterre eső nyugati ág a domb (hegy) nyugati oldalában lévő Ráday majortól indult északra. A keleti forráság áthaladt a Kút-völgyön, majd annak északi végében (1,6 kilométerre a forrástól) egyesült a Felső kőtáblán gyakorlatilag ugyanakkora távot befutó másik csermellyel. Az egyesült vízfolyás 400 méter múlva elérte a Rákost. A leginkább részletező, 1883-as évszámozású kataszteri térkép megerősíti a 2.KF-térkép jelzéseit, a távolsági adatokban sincs lényegi eltérés.

  A (4-es számú) névtelen patak az első (Tói-) malomtól 700 méterre, nyugatra eső Parti-malomtól további 300 méterre, szintén nyugatra

Pécel, a Rákos-patak a Baross utcai hídtól nyugatra

érte el a Rákos-patakot. (A Parti-malom után az addig az Isaszegi út közelében folyó kis patak a Felső hosszúréti dűlőn északnyugati irányban átvágva átsorolt a malom közelében még csak 100, az indóház környékén már 270 méterre húzódó vasúti pálya mellé.) Ha ugyan valóban elérte, mert a vékonyka voltát elnézve meglehet, hogy még a Rákos elérése előtt szétoszlott a lapályon. A hosszára viszont nem lehet panasz, mert a patak két forrásága a rákosi torkolattól másfél kilométerre, délre eredt, a Felső dűlő és a Csatári dűlő között. Innen 1,2 kilométerre, délkeletre esett a korábban említett Ráday major. Az észak-északnyugatra induló csermely elhúzott a Pap-hegy (235 m) nyugati lábánál, majd a mai Kodály Zoltán utcánál (az erdő előtti utolsó utcánál) átbújt az Isaszegi út alatt (Google), s ha nem volt kifejezetten aszályos idő, akkor a vasútállomástól 800 méterre, keletre, kellett elérnie a Rákos-patak bal oldalát. 

  A Rákos és a (4-es számú) névtelen patak reménybeli találkozásától

Pécel, a Rákos-patak mente a vasút és az Isaszegi út között

mintegy 550 méterre, nyugatra (az indóháztól keletre, körülbelül 250 méterre) újabb vízimalom tűnik fel a Rákoson. Mindhárom régi térkép jelöli, sőt az 1883-as kataszteri térképen az is látszik, hogy két lapátkereke volt.

  A következő vízfolyás, a Lélek-patak, ha szabad így fogalmaznom, igazi kapitális példány. Nem csoda, hogy a bal parti csermelyek közül manapság ebből látni a legtöbbet. A torkolata 750 méterre, nyugatra volt a 3. vízimalomtól, és 550 méterre az indóháztól. Az első katonai felmérés térképén valami oknál fogva nincs rajta (csak a Rákos-patak közeli hídját rajzolták be), de a másik két régi (2.KF és KAT19.) valamint az újabbak (Google, Geocaching és OpenStreetMap) egyaránt mutatják. A torkolata a Rákos-patakon átívelő Rét utcai híd nyugati oldalán van (Google). A második katonai felmérés kissé nehezen kivehető rajzolata a forrást a Kopaszhegyen átvágó, Maglódra vezető út nyugati oldalára helyezi,

Pécel, a horgásztavak felől jövő Rákos-patak a vasút alatt

a vízfolyás torkolatig tartó hosszát 2,6-2,8 kilométer között adja meg. Az 1883-as kataszteri térképen a patak a Maglódi út nyugati oldalán húzódó Bartoshegyi dűlőből indul északra, 900 méterrel odébb felveszi az Alsó kőtáblán eredő, az egyesülésig bő egy kilométert befutó másik ágat, az egyesült víz észak-északnyugatra tartva még 1,4 kilométert halad a Rákosig, miközben 200 méter távolságban elfolyik a pataktól keletre álló Ráday-kastély mellett.

  Az (5-ös számú) névtelen patak egy alig észrevehető ér. A Bartoshegyi dűlő keleti részében húzódó katolikus temető keleti szélén ered, s miután elfolyik a Pesti út alatt, a mai Völgy utca meghosszabbított vonalában eléri a Rákos-patakot. 350 méterre, nyugatra a Rét utcai hídnál betorkolló Lélek-pataktól. 

  A Réti úti hídtól szűk egy kilométerre, nyugatra feküdt Pécel szám szerint 4. vízimalma. Mindegyik régi térkép láttatja. Mai viszonyokra átültetve nagyjából a Pécel nyugati szélén található

Pécel, a Rákos-patak alagútja a vasúti töltés alatt, déli irányban

Határ út és Pesti út kereszteződésének vonalában feküdt (a patakot metsző képzeletbeli vonaltól 50 méterrel keletebbre). A malomtól 700 méterre, nyugatra véget ért Pécel, és kezdődött Rákoscsaba.

  Miután végeztem a bal parton betorkolló patakok összeírásával, irány a Rákos-patak másik oldala! A jobb part, vagy ha úgy jobban tetszik, az északi oldal.

  A Rákos-pataktól északra eső péceli dombok három legfontosabb tagja a Rákoshoz legközelebbi Várhegy (238 m), az ettől északra emelkedő Látó-hegy (265 m) és a Pécel, Rákoscsaba és Nagytarcsa hármas határán álló Határ-hegy (223 m). A vasútállomástól 1,2 kilométerre, északra emelkedő Várhegy (aminek a tetejét bronzkori földvár koronázta) és az isaszegi határ közötti területen két patak igyekezett a Rákos felé. Az első katonai felmérés térképén nem látható egyikük sem, a másodikon azonban már mindkettő jelölve van. Az isaszegi határhoz közelebbi volt a rövidebb, ez az általam

Pécel, a Rákos-patak a vasúti töltés déli oldalán

(6-os számú) névtelen patakként jegyzett ér nagyjából egy kilométert tett meg dél-délkeleti irányban, mire elérte a Rákos síkságát követő régi isaszegi országutat. Itt valószínűleg elenyészett, mert az országút déli oldalán nem látni a folytatását. 

  A tőle körülbelül 500 méterre, nyugatra eső völgyön (a Várhegy keleti oldalában álló csőszháztól a lenti országútig tartó szekérút mentén) szintén délkeletre igyekvő (7-es számú) névtelen patak forrása 1,8 kilométerre volt az országúttól, de a jelek szerint ez is szétterült a Rákos-patak lapályán, mert a régi országúton túl nyomát sem látni.

  És nincs mese, nagy levegőt véve bele kell vágnom az 1883-ban készült péceli kataszteri felmérés térképének idevágó szelvényén látható jelzések ismertetésébe. A helyzet eléggé bonyolult. Mondhatni. Az 1867-ben átadott vasútvonal ez idő tájt (1883) már 16 éve szállította Pest és Hatvan között az utasokat és az 

Pécel, a Rákos-patak a vasúti töltés déli oldalán

áruféleségeket, meglehet, kellett hozzá némi idő, mire Pécel vezetősége rájött, hogy a településnek nemcsak előnye, de hátránya is származik a vasútból. A probléma gyökere abban rejtőzhetett, hogy a vasúti töltés túlságosan közel épült a fontos főútnak számító Isaszegi úthoz. A kataszteri térkép tisztán kimutatja, hogy a Tói-malom és a Parti-malom közötti részen, egy jó 200 méteres hosszon húsz méter távolságban halad az egymással párhuzamos közút és a vasút, valamint a kettő közé szinte beszorult Rákos-patak. Lehetséges, hogy a nagyobb áradások olykor alámosták a vasúti töltést, s miután a medréből kilépő víz az egyfajta gátként működő töltés miatt arrafelé nem tudott terjedni, a település keleti határán az országúthoz közel épült házakban illetve a hozzájuk tartozó kertekben tett kárt. Pécel irányítói a problémát - úgy tűnik - egy huszárvágással küszöbölték ki, a Rákos vizét nemes egyszerűséggel elterelték a kritikus szakaszról, méghozzá úgy, hogy a Tói-malom

Pécel, a Rákos-patak függőhídja a vasúttól délre

után százötven méterrel egy északnyugatra tartó új mederbe irányították a renitens patakot. A Várhegy déli aljában már a második katonai felmérés térképén is láthatók azok a vasúti töltésen túli, egymástól 150 méter távolságban futó párhuzamos vízárkok (gondolom, a minél hatékonyabb tehermentesítés miatt gondolkoztak két árokban), amik természetesen az 1883-as térképen is rajta vannak a Felső hosszúréti dűlő határrészen. 1883-ban az elterelő árok medre még nem volt kész, de a térképen ott van a tervezett nyomvonal rajza. Arra nézvést, hogy végül is mikor zárták le a régi, eredeti mederszakaszt, és nyitották meg az újat, nincs információm. Az viszont tény, hogy ma már az egykori patakszakasz nem szállít vizet, s az északra terelt Rákos mellett megépült az a négy mesterséges tó, amik magántelkek gyűrűjébe zárva elsősorban horgásztavakként funkcionálnak (Google). A két párhuzamos vízárokból mára a felső maradt meg (lehet, hogy a délebbi meg sem épült), ez pedig 700

Pécel, a Rákos-patak és kis vízesése a függőhídtól nyugatra

méterrel nyugatabbra attól a helytől, ahol az új nyomvonalba kényszerített Rákos először bújik át a töltés alatt, ismét elfolyik a földtöltés alatt, de most ellenkező, azaz délnyugati irányban, és a kiiktatott szakaszt megkerülve visszatér a régi mederbe, ahol folytatja nyugatra tartó útját. 

  A nagy kitérő után visszatérek a (6-os és 7-es számú) névtelen (jobb parti) patakokhoz, amiket a második katonai felmérés kapcsán említettem utoljára. A két vízfolyás útja és azok hossza az 1883-as kataszteri térképen némiképp mást mutat, mint amit a korábbi (2.KF) térképen lehetett látni róluk. Az Isaszeghez közelebbi, rövidebb (6-os számú) névtelen patakról kiderül, hogy az Isaszegháti dűlő felső részén, két forráságból eredt. A keleti és nyugati ág egyaránt 300 métert tett meg az egyesülésig. A patak alább átvágott az Isaszegháti dűlő alsó, parcellázás alatt álló részén, elfolyt a régi isaszegi országút alatt, majd az egyesüléstől mért 700 méter után elérte az imént

Pécel, Baross utca, a nagyobbik ház helyén állt a település 3-as számú vízimalma

említett vízárkok közül az északit. A Várhegy melletti hosszabb (7-es számú) névtelen patakról meg az látszik, hogy a forrástól a felső vízárokba való betorkollásáig mintegy 2,3-2,5 kilométert tett meg. A forrástól 600 méterrel délebbre feltűnik a Csőszház nevű tanyaszerűség négy épülete is.

  A következő, északról lefolyó pataknak már van neve, nem is akármilyen: régiesen Csunya-pataknak, újabban Csúnya-pataknak hívják és írják. Írnom kell róla, hiszen Pécel egyik ismert, ha ugyan a Rákos-patak után nem a legismertebb vízfolyásáról van szó. Azonban mindjárt elöljáróban le kell szögeznem, hogy a patak nem Pécelnél, hanem a nyugati szomszédságban, Rákoscsabánál fut a Rákosba. Két forrásága közül a manapság már csak időszaki patakként említhető keleti ág a Látó-hegy (265 m) környékén eredt, s szintén két, egykor jelentős csermelyből támadt. A hegytől keletre eső ág átnyúlt isaszegi területre, mégpedig legalább 600 méteres 

Pécel, a Csúnya-patak két ágának összefolyása az Apaffy utcánál

szakaszon. A nyugatra mutató ér az Isaszeg-Nagytarcsa országút felé nyújtózott, de nem érte el, a forrás az úttól mintegy 600 méter távolságra volt. A keleti forráság két csermelye a Látó- és a tőle délre álló Várhegy (238 m) között, csaknem félúton találkozott, és folytatta útját a Csunya-erdőn át a nyugati forráság felé. Ez a Határ-hegy (223 m) északi oldalán húzódó Kelő határrészen eredt, a leghosszabb ága fél kilométerre közelítette meg az Isaszeg és Nagytarcsa közötti utat. Innen az Isten-kútja (vagy Isten-gödre, vagy Isten-árka) nevű völgyben délkeletre tartott, s miközben számtalan csermellyel erősödött, nagyjából 1,9 kilométert tett meg a keleti ággal való találkozásáig, ami a Várhegy délnyugati lábánál volt (2.KF, KAT19.). E találkozási helytől 300 méterrel északabbra a nyugati forráság által felduzzasztott Csunya-tó (horgásztó) található (Google). A találkozási pont alatti Apaffy utcától délre a patakból semmi sem látszik, mert fedett árokban folyik tovább. A régi

Pécel, a Csúnya-tó a Petőfi utca közelében

(fedetlen) patak a vasútállomás nyugati sarkánál ért ki a Rákost kísérő síkságra, ahol ahelyett, hogy a Rákos felé vette volna az irányt, jobbra, nyugatra fordult, és az egyik ága Rákoscsabánál elérte a Rákos-patakot (2.KF). A pontosabb 1883-as kataszteri térképen mindez úgy látszik, hogy az északról jövő Csunya-patak az állomás közelében átbújik a töltés alatt, s a lapályon nyugatra fordulva már csatornázott változatban, Közép árok néven folyik Rákoscsaba felé. A rákoscsabai szakaszon már csak Csatorna néven van feltüntetve. A Kolmár völgyi dűlő és a Kavicsos és alsó réti határrészek találkozásánál működő rákoscsabai vízimalom előtt kettéágazik, a déli ág a Rákosba fut, az északi pedig fél kilométer múlva átlép rákoskeresztúri területre (KAT19.).

  Még egy utoljára maradt mesterséges tó említésével adós vagyok, ez pedig a vasútállomástól 500 méterre, keletre található Zöld-Tócsa horgásztó. A vasút és a Rákos-patak közötti területen húzódik, 

Pécel, a Csúnya-tó a Petőfi utca közelében

2008-2009-ben alakították ki. A Rákos-patak mellett fekszik, de állítólag nem innen, hanem egyéb forrásokból veszi a vizét (Google).

  Összegezve az 1780-as és az 1880-as évek között Pécelen található, a Rákos-patakon működő vízimalmok számát, számításaim szerint 4 volt belőlük. A keletre eső Tói-malom (vagy Tó-malom), a tőle nyugatra működött Parti-malom, a harmadik malom a vasútállomás, a negyedik a csabai határ közelében állt.

  Szubjektív:

  Néhány nappal ezelőtt, 2021. július 7-én, szerdán délelőtt felkerestem Pécelt, hogy személyesen győződjek meg róla, mi maradt mára a régi térképeken feltüntetett vízfolyásokból, hogyan mutat manapság a Rákos-patak itteni szakasza, s maradt-e hírmondónak a régi vízimalmokból? Nem úgy értem, hogy egy vagy több komplett malom, mert a hajdani négy őrlőművet biztosan elfújta az idők szele, de legalább maradt-e utánuk valami tárgyi nyom, 

Pécel, a Lélek-patak mellékága a Szent Imre körútnál

például az alapok maradványai, vagy tudom is én. Korán kint voltam, reggel hat órára járhatott. Siettem, részint igyekeztem megúszni a várható rekkenő hőség javát, részint délután másfelé volt dolgom. Zuglóból indulva, s a Rákoskeresztúr és Rákoscsaba útvonalon haladva hamar ott találtam magam Pécel keleti szélén. Ott, ahol az északról jövő Isaszegi út (országút) nagy kanyart leírva nyugatra fordul, ott, ahol a Szilasvölgyi dűlő földútja betorkollik, illetve ott, ahol a Rákos-patak átbújik a kanyarodó országút alatt. Na, ennél pontosabban nem tudom leírni, hol voltam. A kocsit a Szilasvölgyi dűlő elnevezésű földút legelején hagytam. Régen innen indult a Locsod puszta déli szélén (Tápió)Sápra tartó út. 

  Fényképezőgépemmel a nyakamban elgyalogoltam a patak szalagkorlátos hídjáig, de csak rövid szakaszon tudtam megörökíteni a síneken túli horgásztavak felé, vagyis északra tartó vízfolyást, mivel hamar elnyelte a köré települt sűrű növényzet. Reménytelen

Pécel, a Lélek-patak a Szent Imre körúti hídtól északra

vállalkozás lett volna bemennem az őserdőbe, garantáltan én húztam volna a rövidebbet. Miután nem vállaltam az értelmetlen kockázatot, az országút veszélyes szélén ácsorogva sajnos nem is tudtam megállapítani, hogy az áthatolhatatlan bokrok között hol ágazott le a nyugatra tartó eredeti Rákos-patak medre? Az 1883-as térkép szerint egyébként itt, a mostani hídnál egyesült a Rákos-patak illetve az isaszegi Békástói-völgy patakjának vize. 

  Átmenve az Isaszegi út túloldalára, bevetettem magam a kora reggeli harmattól csuromvizes lucernatáblába, s átlós irányban átvágva rajta, az országúttól keletre, az országút és a Szilasvölgyi dűlő között folydogáló Rákos széles nádsávval kísért medrénél kötöttem ki. A tőlem talán három méterre lévő patak partjára az életerős növényzet miatt nem tudtam lemenni, de azon a helyen nem is maga a patak, hanem a mögötte látható, valójában a Szilasvölgyi dűlő felől elérhető nagy méretű családi ház jelentette a szenzációt.

Pécel, a Lélek-patak a Kolozsvári utcától délre

Ugyanis valamikor éppen annak a háznak a helyén állt Pécel kelet felőli első malma, az úgynevezett Tói-malom. A mederszabályozás előtt a Rákos-patak vize közvetlenül a mai Szilasvölgyi dűlő (mint földút) északi oldalán folyt el, s míg maga a malom a szelíden kanyargó patak északi oldalára települt, addig a hozzátartozó két másik kőépület a malommal szemközt, a mai Szilasvölgyi dűlő (út) mellett állt. Az egymás melletti épületek és a malom között nem egészen húsz méter volt a távolság. 

  Kicsit feljebb ballagtam a patak mentén, ám sehol sem találtam lejutási lehetőséget a vízhez, így aztán következett a derékmagasságig újfent eláztató lucernás gyalogszerrel való átvágása. A kocsim talán tíz méterre állt az országúttól, a Szilasvölgyi dűlő elején. Mielőtt visszaültem volna, elmentem a földút túloldalán nyíló erdei ösvény elejét lezáró fémsorompó mellett, hogy utánanézzek az egykoron itt, az ösvény jobb oldalán

Pécel, a Lélek-patak a Kolozsvári utcától délre

állt, a 2.KF-térképen Lebuki tanya néven jelzett csőszháznak, illetőleg az ösvény közelében a Rákos felé igyekvő péceli (2-es számú) névtelen pataknak. A könnyen megkerülhető sorompón túl egy vadregényes erdő buja vegetációja fogadott, ám az elsőként keresett, a 150 évvel ezelőtti térképen még javában "működő" csőszháznak nem akadtam a nyomára. Erre számítottam, úgyhogy nem ért csalódás. Ami a keresett patakot illeti, azt nagy valószínűséggel megtaláltam, csakhogy a tüskés bokrok széles sávja mögött szárazon kanyargó mederhez nem volt kedvem elverekedni magam. Ha a nyájas olvasó állt volna ott, ahol én, a látottakból egy szempillantás alatt hasonló elhatározásra jutott volna. Most már visszamehettem az autómhoz, amivel elindultam az eleinte keletre, később délre tartó Szilasvölgyi dűlőn.

  Kisvártatva elhaladtam a Tói-malom helyét megöröklő, innen, közelről nézve eléggé viharvert ház mellett. Terveztem lefotózni, de

Pécel, a Lélek-patak a Pesti úttól délre

a ház tágas és rendezetlen udvarán egy ingujjra vetkőzött férfi egy böhöm nagy traktor majdnem ember magasságú hátsó kerekét cserélte, s tanácsosabbnak láttam hagyni a fényképezést, nehogy félreértsen valamit, és mérgében rám uszítsa a körülötte tébláboló két jól megtermett kutyáját. 

  Elhagyva a Kishársas lovardát illetve a volt szovjet laktanya felé vezető bekötőutat, szemeim az után az útelágazás után kutattak, ahol a régi térkép szerint a Hársasika tanyának kellett lennie. A Hársasika érdekessége volt, hogy a közelében egyesült a péceli (1-es számú) névtelen patak északi és déli ága, hogy aztán innen északnyugatra tartva, valahol az isaszegi Patakvölgyi utca végében található mai roncstelep melletti hídtól délre érje el a Rákost. Nos, az egyesült patakok medrére ugyan ráleltem, jó darabon el is kocsikáztam mellette Isaszeg felé, de a néhai tanyaépületet nem találtam. 

  Ezek után kocsimmal a Szilasvölgyi dűlőn visszatértem az Isaszegi

Pécel, a Rákos-patak és a Lélek-patak összefolyása a Rét utcai hídtól nyugatra

úthoz, majd erre balra rákanyarodva a település központja felé poroszkáltam. Úgy kétszáz méterrel odébb félreálltam, hogy az egykoron közvetlenül az országút mellett haladó Rákos-patak medrére bukkanjak. Ezt az eredeti mederszakaszt ugyanis, mint korábban írtam róla, valamikor az újabb időkben (még a közelítő dátumot sem tudom) kivonták a forgalomból. A patakot egyszerűen új mederbe terelték. Az északnyugatra tartó új meder vize elhalad a vasúti töltés alatt, a síneken túl feltölti a négy horgásztavat, majd az utolsóból kifolyva ismét elhalad a töltés alatt, de most déli irányban, és száz méterrel odébb hirtelen nyugatra fordul. Ennél a fordulónál csatlakozott be a keletről nyugatra tartó, azóta kiiktatott eredeti Rákos-patak. 

  Nos, mint említettem, az ősi meder közvetlenül az országút északi szélén haladt. A jelzett helyen még napjainkban is húzódik egy árokféleség, de nehezemre esik elhinni, hogy az a jó öreg, hogy ne

Pécel, a Rákos-patak és a Lélek-patak összefolyása a Rét utcai hídtól nyugatra

mondjam, "történelmi" Rákos-patak legatyásodott maradványa. Ha mégis az, akkor ez bizony szentségtörés a javából, s mindegy, hogy ki s mely időkben rendelte el az "öreg" ilyeténképpen való megalázását, de ezt talán mégsem kellett volna. Legalább szimbolikus jelleggel hagyhattak volna benne némi életet, egye fene alapon. Ha már évszázadokon át becsülettel tette a dolgát, nyugdíjazhatták volna valami kis rábízott munkával, hadd szöszöljön tovább fele- vagy negyedannyi vízhozammal. Attól még simán megépülhetett volna a nagyobb áteresztőképességű új mederrendszer is. Szóval, végül is megtaláltam a megtépázott régi Rákost, de tisztességből nem szégyenítettem meg azzal, hogy még meg is örökítsem a koszlott nyomorúságát.

  Továbbmenve az Isaszegi úton, elértem a Pécel település kezdetét jelző feliratos táblát. Itt, az út északi oldalán lévő telken áll egy méretes magánház. A kapuja felett elnézve rálátni a kertben húzódó

Pécel, a Rákos-patak a Rét utcai hídtól keletre

nádasra, ami egy kisebb tavat fog közre. Ennek a kertnek a vonalában, illetve nagyjából a jókora családi ház helyén működött egykor Pécel kelet felől második vízimalma, a Parti-malom. A nevét valószínűleg az országúthoz való közelsége után kapta. Ez is három épületből állt, a tulajdonképpeni malom (két lapátkerékkel) a mai ház közvetlen közelében, az akkoriban itt elfolyó Rákos északi oldalán dolgozott, míg a másik két kőépület szűk tíz méterre, északra állt tőle. A mai lakóház száz méterre található a töltés alatt északról délre átbújó új meder kanyarjától.

  Következő megállóm a központban található Baross utcának a Rákos-patak feletti hídja volt. Átmentem a patak felett, s mindjárt jobbra behajtottam a földutas Baross közbe. Visszagyalogoltam a hídra, ahonnan leginkább nyugati irányba, vagyis Pest felé fordulva készítettem a fotóimat. Így a hátam mögött még mindig eléggé alacsonyan álló Nap erős fénye nem zavart bele a képekbe. Aztán a patak északi oldalát kísérő ösvényen nyugatnak tartva elindultam körbenézni. Nem győztem csodálkozni a természet önmagát gyógyító erején, merthogy az ember alkotta mesterséges patakmeder mentén mindenfelé dúsan termett a sás és a nád, s ott, ahol a patak folyása valamiért nagyon lelassult, a vízfelszínt zöld békalencse-mezők terítették be. A patak mindkét oldalán családi házakhoz tartozó kertek húzódtak, ezek kerítései a déli oldalon kifutottak a patakig, az északi oldalon, ahol én is sétáltam, a kerítések távolabb voltak a Rákostól, helyet adva a többnyire füves területekkel kísért ösvénynek. És persze minden telekhez tartozott legalább egy erős testfelépítésű keverék kutya. A habzó szájú házőrzők persze nem hagyták szó nélkül, hogy a területükön grasszálok, folyamatos ugatásuktól csengett-bongott az amúgy csendes környék. Nem zavart a csaholásuk, hiszen csak a munkájukat végezték. Azért fél szemmel mindig előre felmértem a következő kerítésszakaszt, nehogy valami nagyobb lyuk tátongjon rajta, amin az ember legjobb barátja esetleg kiférhet egy kis testközeli ismerkedés reményében. 

  Miután kellőképpen kibámészkodtam magam a hídtól nyugatra eső részen, visszatértem az árnyékban hagyott kocsihoz. Az volt a tervem, hogy a patak melletti földúton elautózom a Zöld-Tócsa horgásztóig, ott megint leteszem a kocsit, és a Rákos mentén addig gyalogolok keletre, amíg eljutok a vasúti töltés alatt átbújó új meder kanyarjáig. Jó terv volt, de nem vált be. Merthogy a magam mögött hagyott kocsitól alig harminc méterre, az addig többé-kevésbé kivehető gyenge ösvény eltűnt a másfél-két méter magas gazban, s bár a tőlem öt méterre csordogáló Rákost kísérő nádrengetegből tudtam, hogy jó irányba tartok, tíz percnyi keserves küzdelem után feladtam az utamban álló növényzettel való szüntelen és fárasztó küzdelmet. A helyzetem nem volt rózsásnak nevezhető, ugyanis már jó messzire jutottam az autótól, ahová vissza is kellett térnem, viszont fogalmam sem volt róla, milyen messze lehetek az áhított patakkanyartól. Némi képzavarral élve: egyfajta környezetidegen humán kakukktojásként forgolódtam a mindenfelől közrefogó, általában mellig, de több helyütt a fejem tetejéig érő, életvidám növényzet tengerében. Előrefelé már nem volt kedvem, visszafelé még nem volt erőm menni. Végül is győzött a "veszíteni tudni kell", illetve "a probléma megoldására keressünk más alternatívát" vegyes érzelmeket kiváltó konzekvenciája, s szem előtt tartva az (egyszer már) "járt utat járatlanért el ne hagyj!" örökbecsű bölcsességet, a magam taposta friss csapáson visszatámolyogtam a kiindulási ponthoz, vagyis az autómhoz. Jó kör volt; mértéken felüli izzadás meg heveny zsírégetés formájában biztosan ledobtam vagy fél kilót. De legalább jó levegőn voltam.

  A rögeszmémmé vált Rákos-kanyar felkeresésének másik módja első ránézésre komplikáltnak, túlbonyolítottnak tűnhet. Az is volt. De mi mást tehettem, mint a híd mellett jobbra rákanyarodtam a Baross utcára, s mielőtt az átment volna a síneken, még a vágányok innenső oldalán jobbra betértem az ezen a szakaszán földdel kevert murvával felszórt zsákutcába. A Baross utca legvégén voltam, ott, ahol rajtam kívül a madár sem járt. A Baross utcának ezen a félreeső részén alig néhány ház mutatja magát, de mindjárt a fénysorompó (vagy ha úgy jobban tetszik, a síneken túli Wesselényi utca) vonalába eső családi ház a harmadik péceli malom helyén található. (Eddig mindegyik malom helyét családi ház foglalta el.) A mederszabályozás előtti időkben a Rákos-patak egészen a sínekig jött fel (pontosabban a síneket rakták a meglévő patak közelébe), s itt működött egy legalább két lapátkerekes vízimalom. Nem tudok olyasféle elnevezéséről, mint amilyen a Tói- és a Parti-malom esetében tudomásomra jutott. 

  Az autót az utca végében, a Zöld-Tócsa horgásztó északkeleti csücske közelében hagytam, és nekivágtam a sínek és a magas zajvédőfal közötti sávban kitaposott ösvénynek. A Rákos-patak melletti veszedelmes ösvényhez képest ez utóbbi fényes belvárosi korzónak hatott. Jól odavágott a Nap, de mintegy fél kilométerrel odébb nyitott ajtót találtam az egészen odáig zárt, összefüggő falban, s miután átléptem a túloldalára, megkönnyebbülve láttam, hogy célba értem. Egy másik, szebb, harmonikusabb világra nyitottam ajtót. A magas töltésen, a tömör zajvédőfal déli oldalán álltam, pár lépésre a töltés alatti alagútból kiérő Rákostól. Nagyszerű, minden addigi fáradalmamért kárpótló kilátás nyílt a közeli és a távoli környékre. Közeli alatt értendő maga a kristálytiszta vizű patak, annak az elmaradhatatlan nádassal keretezett vonalvezetése, a pataktól jobbra (nyugatra) eső gyönyörű mezőféleség, és a balra (keletre) húzódó gondozott kertek. Távolabbra tekintve, szemközt, az Isaszegi út mögött az erdővel borított Bajtemetés, csúcsán a kilövés közben megtorpant rakétához hasonlító geodéziai mérőtoronnyal.

  A töltés oldalában lévő lépcsősoron leereszkedtem az alagút itteni torkolatához. Itt egy nagyobb, fél úszómedencényi szabadon hagyott rész látszik a patakból, ami aztán délnek folyva hamarosan elbújik a nádasban. A széles alagút madárürülékes járdáján átsétáltam a töltés alatt a töltés északi oldalára. Itt a tavak irányából, azaz északkeletről érkező vízfolyás hirtelen délre fordul, de mielőtt beérne az alagút félhomályába, a déli oldalon látotthoz hasonló, széles vízfelületet képez. Ami mind nagyon szép és romantikus jelenség lett volna, ha valami tőről metszett bunkó nem itt hajította volna vízbe a megunt vagy elromlott hűtőgépét. 

  Visszaballagtam az alagút romlatlan, déli oldalára, a lépcsőn visszakapaszkodtam a töltés tetejére, elsétáltam az alagút torkolata feletti szűk betonpárkányon, majd a másik oldalon lecsúsztam a töltés aljába (itt nem volt lépcsősor). Nagyszerű ideám beérni látszott, ugyanis harminc méterre voltam a déli irányból nyugatira forduló patak kanyarjától. A nádsáv melletti szélesebb ösvényen haladva két perc múlva ott voltam, ahová igyekeztem, a kanyarban. Nem mondhatom tehát, hogy a kanyarban sem voltam. Voltam. 

  Már azzal is szerfelett elégedett lettem volna, amit a valaha stratégiai fontosságú hely (annak idején itt ömlött be a kelet felől jövő eredeti Rákos) szépsége nyújtott, de kitartásom jutalmaként a sors megajándékozott annak a kizárólag gyalogosok által használható függőhídnak a felfedezésével, ami a kanyart követő húsz méter után, az immár egyenesen nyugatnak tartó meder felett ívelt át. Erről a roppant tetszetős kis hídról nem volt tudomásom. Általában nem szeretem a meglepetéseket, de ezt a meglepetést kifejezetten szerettem. Nahát! Egy rozsdamentesnek látszó, nagyjából 15 méter hosszú, másfél méter széles, újabb kori építményről van szó, ami az illesztések csuklópántjainak köszönhetően kellemesen ringatózik a jövő-menő ember talpa alatt. A patak túloldalán, mindjárt a híd melletti szűk betonlépcsősornál egy hivatalos vízmérce van kihelyezve. Az Isaszegi út (országút) tíz méterre húz el a híd déli végétől, de szerencsére semmit nem látni belőle, mert takarja egy alighanem a vízművek tulajdonát képező, gyümölcsfákkal beültetett és körbekerített telek. 

  A remek kis híd közepéről élményszámba megy a Rákos és csodálatos környezetének megfigyelése. A hídtól pár méterre nyugatra a meder lépcsős kialakítása miatt kisebb zuhatag képződik. Nem nagy dolog, de az ilyesmit nem is a tömegeket vonzó Niagarához kell mérni, hanem hát, ugye: "... kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!" (Szövegrészlet Bacsó Péter: A tanú című 1969-es filmjéből.) 

  Újabb élményekkel gazdagodva, elégedetten tértem vissza az autóhoz, amivel a Baross utcai kereszteződésnél most már átvágtam a síneken, majd elhajtva a vasútállomás mögött, rákanyarodtam az északra vezető Petőfi utcára. Felmentem rajta az Apaffy utcai hídig, ahol a hegyekből (na jó, dombokból) lefutó Csúnya-patak keleti és nyugati ága találkozik. Mindkét ág porszáraz volt, egy csepp víz nem sok, annyi sem volt egyikben sem, noha a nyugati ágnak a híd előtt kiszélesedő lapos medrének az alja tele volt viruló, vélhetően vízigényes növényzettel. 

  A Petőfi utcán tovább haladva északra, úgy ötszáz méter múlva egy tágas parkoló, illetve a mellette elhaladó, az autóforgalom elől sorompóval elzárt ösvény jelezte, hogy a nyugati patakág által feltöltött Csúnya-tó közelébe értem. Úgy is volt, kimentem a zöldes színű tó déli partjára, onnan készítettem néhány felvételt. Rajtam kívül senki nem járt a környéken. A part mentén látni néhány stéget, amit eleinte felesleges, ámde jól mutató díszletnek gondoltam, mert az iszapos vízről ránézésre nem feltételeztem, hogy hal lehet benne. De volt, méghozzá - a felszíni hatalmas csobbanások után ítélve - nem is a kisebbek közül valók. Ráadásul a tó északi végében éppen felszállt egy jókora méretű vízimadár (gém vagy kócsag), ami szintén a halak jelenlétét bizonyította. 

  Tovább autózva északi irányban, változatos felületű utakon kijutottam a nagytarcsai országútra. Jobbra, Isaszeg felé indulva befordultam a nagy kanyaron túli első földútra, ami elvezetett a Csúnya-patak keleti ágának forrásához. A szántókkal és széles mezőkkel borított dombhát egy ligetes, fás-bokros területén rátaláltam ugyan az eredetre, de a máskor és máshol is hasonló problémát okozó, vadul tenyésző növényzet miatt nem fértem a közelébe. Miután a meder amúgy is csak csapadékos időjárás esetén telítődik vízzel, nem bántam különösebben a dolgot, hiszen ha átverekszem magam a barátságtalan növényfalon, akkor is legfeljebb egy száraz árokba botlok, azt meg hiába fotóznám, nem bizonyítana semmit. 

  Az addig igénybe vett útvonalon visszatértem a Baross utcai Rákos-hídhoz, s a túloldali körforgalomból a kezdetben Kovács utca, valamivel később Maglódi út névre keresztelt úton jöttem ki. Itt, a Maglódi útnak a városközponthoz közeli szakaszán három (ha úgy vesszük, öt), egymás közelében álló objektumot fotóztam. Elsőként a református templomot. Épp javították a torony tetőszerkezetét. Másodszorra a Ráday-kastélynak a Maglódi útról nyíló Eszperantó utcára néző homlokzatát örökítettem meg, végül a közeli Kálvin téren (park) látható első világháborús emlékművet. Igazság szerint, midőn évekkel ezelőtt országszerte (aztán meg a határokon túl) első világháborús emlékművekre vadásztam, természetesen jártam a péceli szobornál is. Azóta azonban a téren további két emlékművet helyeztek el, egyet Wass Albert tiszteletére, egyet pedig Trianon fájó emlékére. Ez utóbbit gróf Apponyi Albert mellszobrával díszítették. 

  Ezt követően autómmal a Maglódi úton kimentem a Pécel végét jelző táblán túl, merthogy az itteni vendéglő mögötti erdőben sejtettem a nevezetes Lélek-patak eredetét. Nos, a forrás felkutatása a Csúnya-patak forrásvidékéhez hasonlóan sikertelenül zárult, ámde visszafelé jövet betértem a Maglódi és a Pesti út között húzódó Szent Imre körútra. A körutat a Maglódi úttól száz méterre keresztezi a feljebb hiába keresett Lélek-patak, aminek a hídján állva több képet is készíthettem a mederfenéken délről északra szerényen csordogáló csermelyről. Ez a szerényen csordogálás azonban valószínűleg csak a jelenlegihez hasonló, forró nyári időszakokra jellemző, ugyanis a meder mélyen és meglehetős szélességben halad el a híd alatt, ami jóval magasabb átlag vízhozamra utal. A hídtól délre, vagyis a forrás felé eső részre a kusza terepviszonyok miatt nem tudtam bemenni, ám az északra, azaz a Rákos-patak felé mutató szakasz mellett épp olyan tiszta, a környékén fűvel borított ösvény vezet el, amilyen korábban a Baross utcai hídtól nyugatra fekvő területen láttam. A családi házak kertjei itt is az ösvény közelébe érve érnek véget, s a kerítéseken belül úgyszólván mindenütt takaros veteményeseket láttam. Csak egy helyen botlottam üzemi területbe. Nem tudom, mit gyártottak vagy tároltak ott, de a nagyszámú térfigyelő kamera után ítélve fontos (értékes) dolog lehetett.

  A Szent Imre körúti hídtól északra a patak medre még egy darabon betonozott, ám húsz-harminc méter múlva, a környezetével egyetemben, természetessé változik. A meder legfeltűnőbb tulajdonsága a csekély szélességéhez viszonyított aránytalan mélysége. Itt, ezen a szurdokszerű, három méternél is mélyebb szakaszon a meredek partfalak árnyékoló hatása miatt nem is tudtam elfogadható fotót készíteni az alant folydogáló csermelyről. A kertje végében szorgoskodó egyik gazdánál rákérdeztem, merre találok ennél sekélyebb részt a Lélek-patakon? A válasz az volt, hogy minél közelebb kerül a patak a Rákoshoz, annál inkább ellaposodik, szelídül. Menjek a Kolozsvári utcai kis hídhoz, ott már jóval barátságosabb arcát mutatja. Megfogadtam a tanácsot, s az ötszáz méterrel északabbra húzódó utcához igyekeztem.

  Valóban, az itteni, pontosabban a híd környéki patakszakasz rendkívül hálás témát szolgáltat, hogy ne mondjam, itt szökik igazán szárba fotogén arculatának minden rezdülése. Van itt minden, mi szemnek-szájnak ingere; alig méter magasságú partfalak közt húzódó kavicsos-köves meder, a köveken csacsogva csordogáló csinos csermely, bájos patakkanyarulat a víz fölé hajló szomorúfűz-ágakkal. Egyszóval errefelé - úgy tűnik - "Az élet szép... tenéked magyarázzam?" (Heltai Jenő: A néma levente)

  A Kolozsvári utca végéből kijutottam a Szemere Pál utcára, onnan pedig pillanatokon belül a Pesti útnál voltam. A főút bal oldalán egy presszószerűség működik, aminek a terasza alatt folyik el a Lélek-patak, s amivel szemközt nyílik az a Rét utca, aminek hídja van a Rákos felett. Ennek a hídnak a nyugati oldalán - szinte a híd alatt - folyik össze a keletről jövő Rákos- és a délről érkező Lélek-patak, hogy aztán az ennyivel is megerősödött Rákos megint belevesszen a saját bejáratú nádasába, illetve egyéb kísérő növényzetébe. 

  Lassan végére értem aznapi, a péceli Rákossal kapcsolatos teendőimnek. A pesti úton Pest felé haladva még megálltam a Völgy utcánál, hogy az általam (5-ös számú) névtelen pataknak nevezett vízfolyás kiszáradt árkát lefotózzam, aztán már csak a Pesti út melletti autómosó környékén kellett parkolóhelyet keresnem, hogy a közeli kis névtelen utcán lesétálhassak a Rákos-patak kedves kis gyalogoshídjáig, ahol készítettem pár képet a buja környezetben elveszni látszó vízfolyásról.

  Legutoljára maradt volna a régi időkben Pécel és Rákoscsaba határát jelentő csermely felkutatása és megörökítése, de hiába kerestem égre-földre. Ott, ahol lennie kellett volna, új építkezések nyomát láttam ugyan, de az eltüntetett, vézna kis patakot nem.

 

 

  5. RÁKOSCSABA (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, gödöllői járás; lakossága 1910-ben: 5.068 fő, ebből 4.994 magyar, 50 német, 10 szlovák, 4 szerb, 3 román, 1 horvát, 6 egyéb anyanyelvű; vallási megoszlás: 3.186 római katolikus, 1.306 református, 239 evangélikus, 225 izraelita, 73 baptista, 14 görög katolikus, 13 unitárius, 12 görögkeleti)

                                                

  "Csaba (Rákos-), Pest-Pilis vármegyében, magyar falu, a Rákos vize mellett: Pesthez 1 1/2 mfd. 480 kath., 66 evang., 550 ref., 10 zsidó lak. - Kath., ref., evang. szentegyház: synagóga. Határának egy része homokos, de általában jó gabonatermő, bora elég kapós, rétjei termékenyek, s legelője egészséges lévén, sok juhot táplál. Vizimalmok. F. u. b. Laffert Antal." Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Pesten 1851

Rákoscsaba, református templom, Péceli út

  1950-ben Rákoscsabát a hozzátartozó, a Rákos-patak északi oldalán elterülő Rákoscsaba-Újteleppel együtt a fővároshoz csatolták. Rákoscsaba, Rákoskeresztúr, Rákoshegy és Rákosliget területéből kialakították a főváros XVII. kerületét, Rákosmentét. A négy kerületalapító nagyközségből idővel kiváltak korábban szorosan hozzájuk tartozó részek, miként Rákoscsabából az 1925-ben elkezdett parcellázással fejlődésnek indult Újtelep is. A kiválás hivatalos dátuma 1990. április 10. Manapság Rákosmente, azaz a XVII. kerület kilenc részre oszlik: Régiakadémiatelep, Akadémiaújtelep, Madárdomb, Rákoscsaba-Újtelep, Rákoscsaba,

Rákoskert, Rákosliget, Rákoskeresztúr és Rákoshegy. Miután a kerületen belüli átrendeződések lényegében nem befolyásolják az

Rákoscsaba, első világháborús emlékmű, Csaba vezér tér

írásom tárgyát képező Rákos-patak földrajzi viszonyait, az újabban önállósodott részekkel érdemben nem foglalkozom.

  Pécel irányából két jelentős vízfolyás érkezett csabai területre: a Rákos-patak és a tőle nagyjából 120-150 méterre, északra eső, a Rákossal párhuzamosan folyó Csatorna vize. Ez az a Csatorna, ami a péceli oldalon a Csúnya-patakból keletkezett, s ott még Közép árok néven futott (KAT19.). A két vízfolyás mind a három régi térképen rajta van, de a második katonai felmérés térképén már a szabályozott változatát lehet látni.

  A Rákos-patak csabai részének első bal oldali (déli) mellékvize s egyben (1-es számú) névtelen patakja hosszú szakaszon Pécel és Rákoscsaba határán futott. Az első felméréskor nem rajzolták be, a

Rákoscsaba, főplébánia templom, Péceli út

kataszteri térképen meg csak egy-egy rövid részlete látható a forrás illetve a torkolat környékén. A második katonai felmérés idején (1819-1869) készült térképen a forrás a Száraszhegy (ma: Száraz-hegy 230 m) keleti oldalán, a péceli Bartoshegyi dűlő és a csabai Kereszt dűlő valamint Rétpótléki határrészek közötti területen volt. A szerény, ám a határjelző voltánál fogva fontos vízfolyás észak-északnyugati irányba tartva mintegy 1,8 kilométert tett meg az országúttól 150 méterre, északra lévő rákosi torkolatig.

  A tőle nyugatra, körülbelül 600 méterre betorkolló (2-es számú) névtelen patak rajzolata hiányzik az első felmérés térképéről. A második katonai felmérés térképére már rákerült, s ebből az látszik, hogy a forrás a Száraszhegy (Száraz-hegy) keleti lábánál volt, innen

Rákoscsaba, a (2-es számú) névtelen patak hídja, Péceli út

az Ördög-árkon át észak-északnyugati irányba folyva 2,3-2,5 kilométer múlva elérte a Rákost. A torkolattal csaknem szemközt volt a Rákos-patak lapályának túloldalán 400 méterre álló, 9-es számú vasúti őrház (W.H. No 9). Az 1883-ban készült kataszteri térkép a patak két rövid forráságát a lapos és széles platójú Száraz-hegytől keletre fekvő Új földek határrészre teszi. Az északra induló patak átfolyik a Rétpótléki, majd alább a Kereszt dűlő határrészeken. A vízfolyás hossza megegyezik a második felmérés idején mért mederhosszal. A kataszteri térképen az említett őrház 300 méterre van a torkolattól.

  A patak befolyásától 350 méterre, nyugatra már ott is van (volt) Rákoscsaba kelet felől első vízimalma. Ez volt a Battonya utcai

Rákoscsaba, a (2-es számú) névtelen patak a Péceli úttól délre

vízimalom, aminek részletesebb leírása Puzsár Imre alább idézett munkájában olvasható. A malom rajta volt az első és a második felmérés térképén is, ez utóbbin az időközben megépült vasút melletti 9-es számú őrháztól délnyugatra, hozzávetőleg 400 méter távolságban van berajzolva. A kataszteri térképen ugyanekkora mért távolsággal szerepel az akkor már egy vízimalommal és két kisegítő épülettel ábrázolt gazdaság. Ez idő tájt a település szélén álló házak 250 méterre voltak a malomtól.

  A (3-as számú) névtelen patak ismét nincs rajta az első katonai felmérés térképén (1782-1785), pedig a jelentősnek számító hossza és a feltételezett vízhozama okán meg kellett volna jeleníteni. A második katonai felmérés térképe (1819-1869) nem csinál titkot a

Rákoscsaba, a (2-es számú) névtelen patak a Péceli út északi oldalán

vízfolyás létezéséből, de megint előjön az a már korábban is felbukkant probléma, hogy a domborzat szintjelző vonalainak túlhangsúlyozott megjelenítése egyszerűen elnyomja, követhetetlenné teszi a meder vonalvezetését. Így aztán újfent az 1883-as, jóval átláthatóbb és pontosabb kataszteri térképhez kell fordulni útmutatásért. Eszerint a forrásvidék a település lakott részétől délkeletre eső Száraszhegy (Száraz-hegy) és a nyugati szomszédságában elterülő Csabai erdő között, lényegében ez utóbbi szélén volt. Nagyjából 700 méterre, északra a Pesti úttól (2.KF). Az előbb ismertetett patakhoz hasonlóan ez is az észak-északnyugati irányt követte. Az 1883-as kataszteri térképen a Csabai erdő elnevezést az Erdőhegy határrész-név váltja, s a Száraz-hegy helyén

Rákoscsaba, a (2-es számú) névtelen patak a Rákos-pataki torkolat előtt

vagy környékén Rétpótléki határelnevezéssel találkozni. A patak egy darabon a Csabai szőlőket kettévágó út mellett haladt, aztán jobbra elkanyarodott, s a Csordakúti dűlőn meg a Belső legelőn folytatva az útját, a mai Gyeplős utcánál elérte a település szélső házait. A kataszteri térkép itt már Víz árok néven tünteti fel. A vízfolyás 200 méterrel északabbra átvágott a Péceli úton, mintegy 350 méterre, keletre az 1740-ben épült Budapesti Nepomuki Szent János plébániatemplomtól, vagy Ócsabai templomtól. Ezen a ponton mind a 2. katonai felmérés térképe, mind a kataszteri térkép hidat jelöl. Kisvártatva átbújt a Lajos (ma Lajosház) utca alatt, majd 60 méterrel odébb a Rákosba szaladt. A forrástól a torkolatig 3,2-3,4 kilométert tett meg. A patakból még manapság is elég sokat látni. A Vízforrás

Rákoscsaba, a (2-es számú) névtelen patak Rákos-pataki beömlése

utca mentén, annak is az Ecsedháza utcától délre eső szakaszán eredeti, csatornázatlan állapotában látni a nem egy részén kifejezetten vadregényes környezetben csordogáló csermelyt (Google).  

  A patak beömlésétől 350 méterre, nyugatra állt a rákoscsabai Rákos-patak második vízimalma (keletről nyugat felé haladva). Ez volt a Lajos (ma Lajosház) utcai malom (lásd Puzsár Imre idézett munkáját). A mai utcahálózat és egyéb viszonyok figyelembevételével kijelenthető, hogy a Lajosház utcára merőleges Dédes köztől 80 méterre, nyugatra álló 24-es számú (terméskő homlokzatú, illetőleg zöld falfestésű) ház mögött elhúzó Rákos-patak északi oldalán, a Lajosház utcától 40 méterre, északra működött.

Rákoscsaba, híd az új Rákos-patakon a Felsőrétdűlő utca északi végében

Akkoriban a Rákos még ennyire közel folyt el a Lajos (Lajosház) utca mellett. A malomépülettől 10 méterre, nyugatra, fahíd ívelt át a patakon (KAT19.). A malmot az első és második katonai felmérés térképe is mutatja, miként a kataszteri felmérés (1883) rajzán is rajta van. A malom ez utóbbin 250 méterre, keletre áll az indóházhoz vezető, 1930-ban Széchenyi néven futó (ma Czeglédi Mihály utca) út Rákos-pataki hídjától (amitől északra egy másik fahíd rajza is látszik, ez alatt pedig a Rákos-pataktól pár lépésre csordogáló Csatorna vize haladt el), illetve 280 méterre, délkeletre látható a vasúti töltés északi oldalán feltüntetett indóháztól. A két objektum (indóház és malom) között a Felső réti határrész húzódott. 

  Az indóház indítóházat, a korabeli gőzmozdonyok üzembe állás

Rákoscsaba, az új Rákos-patak medre a Felsőrétdűlő utcai hídtól nyugatra

előtti felfűtőhelyét, végső soron vasútállomást jelöl. A kataszteri térképen ábrázolt indóház és a mai vasútállomás elhelyezkedése között jelentős eltérés mutatkozik, merthogy a vasútállomás mai épülete a sínek innenső, déli oldalán, ráadásul nyugatabbra áll az 1883-as indóház pozíciójától. A második katonai felmérés térképén az indóház helyén még a 9-es számú vasúti őrház rajza látszik.

  A fent említett hídtól 300 méterre, nyugatra a Rákos (ma Rákoscsaba) utca hídja halad el a patak felett. (Az első és a második katonai felmérés térképe, valamint a kataszteri térkép egy-egy fahidat jelöl a pataknál és a tőle északra elhúzó Csatornán. A térképen értelemszerűen nincs rajta a Rákos (Rákoscsabai) utca nyugati oldalán az 1890-es években épült, a mocsaras talaj miatt 

Rákoscsaba, a régi Rákos-patak maradványa a Felsőrétdűlő utca nyugati oldalán, a Battonya utcai vízimalom helye

kőlábakon álló Bogáti-Hajdú villa, vagyis a vadászkastély.) 

  A Rákos-patak északi szomszédságában elfolyó Csatorna a régi Rákos út (utca) nyomvonalától keletre, a vasúti sínektől délre eső területen kisebb tavat töltött fel. Manapság ott részint a vasútállomás déli parkolója húzódik, illetve ettől keletre az 1936-ban megnyitott és a 2000-es évek elején bezárt Mária-fürdő (későbbi nevén Béke-fürdő) elhagyatott, pusztulásnak indult medencéi és épületei látszanak. (Műholdfelvételről tisztán kivehető a nagy úszómedence és a tőle keletre fekvő kör alakú gyermekmedence, de - érdekes módon - a hideg vizes strand rajta van Ájer András tűzoltóparancsnok kézzel rajzolt, állítólag 1930-ból való Rákoscsaba térképén is. Az amúgy ügyes kis térképen a Rákos-patak elnevezés a

Rákoscsaba, a régi Rákos-patak maradványa a Felsőrétdűlő utca nyugati oldalán, a Battonya utcai vízimalom helye

hivatalos térképeken Csatornaként jelölt meder fölé van írva, míg a régi térképeken Rákos-patakként feltüntetett déli vízfolyás itt Üzemág elnevezéssel szerepel. Vagyis Ájer Andrásnál felcserélődtek a korábbi elnevezések, csak nem tudni, miért? A látszólagos elírás azért különösen zavaró, mert a kézi térkép készítője mégiscsak egy olyan ember volt, akinek már csak a hivatásából fakadóan is tisztában kellett lennie a helyi viszonyokkal.)

  A tó az első felméréskor még nincs bejelölve (sőt a mai Czeglédi Mihály utcai nyomvonalon a patakot nem híd, hanem szimpla gázló szeli át, tehát ha valaki Csík-Tarcsára tartott, egyszerűen átgázolt a sekély vízen), a másodikon pedig egy körülbelül 80 méter hosszú és 50 méter széles, északnyugat-délkelet fekvésű vízfelület látszik. 

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak a Gyeplős utca északi oldalán

 

A tavacskának nincs neve, legalábbis nem írták rá a térképre. Viszont a nyugati oldalán van neki egy déli és egy északi kifolyása, amelyek elhaladnak a maguk külön hídjai alatt. A hidak után nem sokkal az északi kifolyás ívben rákanyarodik a déli kifolyás medrére, s a Csatorna újfent egyesült vize a tóképzés előtti irányban folytatja az útját. Csakhogy ahol az északi kifolyás (még az egyesülés előtt) átbújik a privát kis fahídja alatt, a térképen megjelenik egy pirossal színezett épület rajza, aminek az oldalánál olyasféle körcsillag látszik, amivel a malomkereket szokták jelezni. A csillagféleség elnagyolt és némiképp elmosódott rajzolata miatt nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy azon a helyen vízimalom működött (akárcsak rövid ideig is, hiszen az épületet egyedül a második

Rákoscsaba, a (3-as) számú névtelen patak az Ede utca északi oldalán

katonai felmérés térképe jelzi), de a tóvá duzzasztott víz, meg a lefolyásánál álló épület... Láttam már több, ehhez hasonló "mesterséges tó - lefolyás - épület" felállást tisztábban megrajzolt változatban, s azok kivétel nélkül vízimalmok voltak.

  A Rákos-patakot átszelő, mai elnevezéssel Czeglédi Mihály és Rákoscsaba utca (illetve a régi nyomvonaluk) egymástól 300 méterre halad(t). A két út között, félúton újabb patak torkollt be a Rákosba. A (4-es számú) névtelen patak forrásvidéke a Csabai szőlők alatti Körtvélyes határrészen volt, a torkolattól mintegy 2,4 kilométerre, a mai Nemesbükk (a régi Szebeni) utca déli végénél. Északra tartva elhaladt a Csabai szőlők nyugati részét kitevő Kiskúti dűlő nyugati peremén, átvágott a Belső legelő határrészen, és a település szélső

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak a Gerecsehida utcánál

házait a mai Alsódabas utcánál érte el (KAT19., Google). Bő 200 méterrel északabbra keresztezte a mai Szánthó Géza (1930-ban Petőfi) utcát (a Laffert utcától némileg nyugatra eső kis közúti hídról elég sokat lehet látni a vízfolyásból), majd újabb erős 200 méterrel odébb a mai Péceli utat (1930-ban Kossuth utca). Ennél a pontnál 50 méterre, nyugatra volt az 1800-as évek elején épült, s az 1940-es években lebontott Laffert-kastélytól. Elhaladt a Csabai út (utca) mentén kialakított díszpark nyugati szélén, és a Péceli úttól 400 méterre, északra a Rákos-patakba ért. E térképen már a lehetséges (ám korántsem biztos) malommal hírbe hozott tavacska helyét és környékét egy jóval nagyobb, 120 méter hosszú és 60 méter széles, szabályos téglalap alaprajzú, egyértelműen emberi beavatkozással

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak a Gerecsehida utca északi oldalán

létrejött tó tölti ki. Mivel mind a Csatorna, mind a Rákos-patak odébb húz el mellette (előbbi 30, utóbbi 45 méterre), és összeköttetésnek nyoma sincs, a vízellátását más forrásból, valószínűleg újonnan fúrt kutakból, szivattyúkkal biztosították.

  A mellékpatak torkolatától nyugat-délnyugatra, nagyjából 900 méterre működött Rákoscsaba harmadik vízimalma. A régi térképek mindegyike jelöli. A település nyugati szélén épült, a rákoskeresztúri határtól 550 méterre. A Rákos lapályának a mai Péceli út és a vasút közötti részén, a Kavicsos és Alsó réti illetve a Kolmár völgyi dűlő közötti részen állt (KAT19.). (Manapság a Rákosmenti TK sportpályái közül a focipálya van a néhai malom közelében. Ha pontosak a méréseim, akkor a malom épülete a focipálya délnyugati

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak a Csabamező utca déli oldalán

sarka közelében állt.) A kataszteri térképen a malom mellett további két épületet látni, illetve azt, ezektől egy 150 méter hosszú út vezetett a Péceli útig. A malomtól 100 méterre, északra folyt el a péceli Csunya-patak szabályozott medréből keletkezett Csatorna, ami itt, a csabai 3-as számú malom közelében két ágra vált. A hosszabb északi ág tovább folytatta útját Keresztúr felé, a rövidebb déli szűk száz méter után a Rákos jobb oldalába szaladt. A malomtól légvonalban 180-200, a Csatorna déli ágának betorkollásától pedig 55 méterre a nevezetes Kalmár-völgyi vízfolyás érkezett a Rákos-patakba. Erről bővebben alább. Az idézett szöveg Szelepcsényi Sándor: Kalmár-völgyi patak című írásából való (Rákosmenti Múzeumi Estek V. évfolyam 2. szám, 2010. június).

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak a Csabamező utcától északra

  "A Kalmár völgyben folydogáló erecske több, mint egy időszakos vízfolyás. Egész évben csörgedezik medrében a víz, igaz, ingadozó intenzitással. Nem véletlen, hogy már a régi térképeken is feltüntették a nyomvonalát, hiszen kerületünk területén a Rákos patakot követően ez a második legjelentősebb állandó élővíz. (Fontos volt azért is, mert egy időben Keresztúr és Csaba határát is jelölte.)

  Rákoskerten, a településnek a Pesti út északi oldalán, a Schell-telepnek nevezett részen ered, de a forrását nem érdemes keresni, az nem egy határozott, a földből feltörve csobogó sugár. A kezdetben csekély szélességű meder a talajból kiszivárgó nedvességet gyűjti össze és igazán csak csapadékos időjárás esetén nő valódi patakká.

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak az Ecsedháza utcától északra

  Szerepe a kis vízhozam ellenére jelentős volt, hiszen itatóhelyként szolgálta a lapályos völgy kiváló füvén legeltetett állatokat. A vonuló seregek számára különösen fontos volt a víznyerő hely, ahol ember, állat felfrissülhetett. Ezért aztán már a legelső katonai felmérésen is, amely az 1700-as évek végén készült, feltüntették. De nem csak a katonáknak volt vízre szükségük, a közeli Kucorgó csárdában megpihenő kereskedők is hasznát látták a kevesebb, mint száz méterre folydogáló patakocskának. Lovaikat megitathatták és a kiszélesedő részeknél tisztálkodásra is alkalmuk nyílt. Nem lehet véletlen, hogy a területet, amelyen átfolyik, Kalmár völgynek hívják! A régi időkben valószínűleg sokkal több vizet gyűjthetett magába, mert a környezetének beépülése nem kedvező az élővizek

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak az Ecsedháza utcától délre

vízhozamát tekintve, így a mai állapot nem igazán mérvadó. Végigkísérve a csordogáló eret, úgy érezheti magát az ember, mintha nem is Budapesten lenne, hanem egy kies vidéki tájban barangolna.

  Miután a patak átbújik a Zrínyi utca alatt, széles, laposan elterülő, térdig érő fűvel borított részen halad át. A meder mesterségesen mélyített, néhol betonlapokból vályú van az alján, de többnyire természetes alapú árok. A közeledő léptek zajára partjáról csapatostul ugrálnak be a békák a vízbe. Száz, kétszáz méter után egy kisebb mocsárhoz érünk, amelyet több teleknyi területen öles nád borít, otthont adva mindenféle vízi élőlénynek.

  Elhagyva ezt a miniatűr 'vadvíz országot', szépen gondozott ligetes rét következik, amely kiváló helye lehetne bármilyen nagyobb 

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak a Vízforrás utca déli végénél

rendezvénynek, de leginkább piknikezésre, kikapcsolódásra alkalmas. A frissen ültetett facsemeték bizonyítják, hogy Rákosmente önkormányzata figyelmet fordít arra, hogy megőrizze ezt a paradicsomi állapotot.

  Továbbmenve az évszázados óriásfák árnyékában lassan-lassan beérkezünk az Anna utcába, az időközben beleszivárgó talajvíztől megduzzadt patakocskát egy darabig ez az utca kíséri. A zöldellő völgy szűkül, egyre közelebb nyomulnak a parthoz a telkek, majd egy tekintélyes nagyságú víztározóhoz érünk.

  Valamikor, 1927-ben Goldmann Antal vállalkozó elhatározta, hogy kihasználja a patak nyújtotta lehetőséget és Rákoscsaba-újtelepen egy strandot építtet. Gyönyörű nevet adott neki, ez volt a

Rákoscsaba, a (3-as számú) névtelen patak forrásvidéke a Vízforrás utca mellett

Csabagyöngye strandfürdő. Két medencéjébe a patak vizét vezette, úgy, hogy az előbb említett víztározóból biztosította az abban leülepített és a napsugarak által kissé felmelegedett vizet, amely a rendszeres vízcseréhez szükséges volt. A fürdő nagy népszerűsége komoly vonzerőt jelentett a környéken házhelyeket megvásárolni kívánók szemében. Sajnos, a II. világháborút követő politikai változás nem kedvezett a működésének. Államosításával a tulajdonosi gondoskodás megszűnt, az 1950-es évek végétől már nem is strandként, hanem iskolás gyerekek nyári napközi táboraként használták, majd ennek is vége lett és lassú pusztulás vár az intézményre. A hidegvízű szabadtéri fürdők ideje lejárt, kicsi a valószínűsége, hogy a szárazon romló betonmedencékbe valaha is

Rákoscsaba, a Lajosház utcai ház mögötti kis épület, az egykori vízimalom helye

 

víz kerülne. A strand épületeit ma a Máltai Szeretetszolgálat használja és az ott megforduló gyerekek labdáznak a hullámzó víz helyén.

  De térjünk vissza a Kalmár völgyi patakhoz, amely a víztározót elhagyva egy fedett csatornán a Keszeg utcába folyva ma már kikerüli az egykori fürdőt. A Lemberg utcába vezetve még jó darabig láthatatlanul csordogál, míg egy árokban újra napvilágra nem bukkan. A Péceli utat elérve Budapest irányába fordul, majd a Nápoly utcánál egy vastag átereszen keresztezi a nagyforgalmú úttestet és magántelkek kerítése közé szorítva eljut a Volán utcáig, ahol egy öles átmérőjű cső rejti el a szem elől.

  Ismét csak akkor találkozunk vele, amikor a Rákos patak partján

Rákoscsaba, a Rákos-patak a Czeglédi Mihály utcai hídtól keletre

sétálva feltűnik a csatorna nyitott szája, amelyből zubogva ömlik az időközben jelentősen megszaporodott Kalmár völgyi patak vize és egyesül a Duna felé rohanó nagyobb testvérrel."

  A régi időkben olykor Tál-pataknak nevezett csermelynek e nagyszerű, szinte szeretetteljes leírása után következzenek a már-már ridegnek ható tények. A patak szerepel mind a három régi térképen, sőt az újabbakon is. Az első katonai felmérésen forrásként egy parányi tó van megjelölve, ami a mai Zrínyi utca és Pesti út kereszteződésétől észak-északnyugatra, 300 méterre feküdt. A forrásként jegyzett tótól 50 méterrel északabbra, a vízfolyás bal oldalán két épületből álló téglaégetőt látni. Ezután a patak már zavartalanul folytatta útját észak-északnyugati irányba, egy árva 

Rákoscsaba, a Rákos-patak a Czeglédi Mihály utcai hídtól keletre

épület nem sok, annyit sem látni a környékén. A térkép a forrástó és a rákosi torkolat között 2,1 kilométer távolságot mutat, s a malmot jó 300 méterre, keletre teszi a beömléstől.

  A második felmérés meglepően hasonló képet mutat. Az utak kereszteződésénél ott van a legendás Kucorgó, miként az ettől északnyugatra fekvő tavacska is, ami pontosan 2 kilométerre fekszik a patak torkolatától. A téglaégetőt viszont már nem látni. 

  Az 1883-as kataszteri térképen a korábbi térképek által forrásként megadott tó helyén mocsaras terület húzódik, valamint az is kiderül, hogy a tényleges forrásvidék nem itt, hanem a néhai tótól 450 méterrel odébb, délkeletre (a mai Zrínyi utca és Pesti út találkozásától keletre, mintegy 250 méterre), az Üllői út mente nevű

Rákoscsaba, a régi vasútállomás épülete a Czeglédi Mihály utca közelében

határrészen volt. A Kucorgó csárda (Kuczorgói Csárda) hosszúkás épülete mellett egy négyszögű kisebb is látszik, valamint pár lépéssel odébb egy gémeskút. A csárda a kereszteződésnél, a Zrínyi utca nyugati, a Pesti út északi oldalán állt. Azon a sarkon, ahol manapság egy 1956-os emlékmű látható. A patak a torkolatig befutott 2,5 kilométeres útján mindvégig a Kolmár völgyi dűlőn haladt.

  A patakból a mai időkben is viszonylag sokat látni, legtöbbet az Anna utca mentén elhúzó szakaszából. A Keszeg utca és a Csabagyöngye köz találkozásánál jó rálátás nyílik a víztározóra, a Csabagyöngye és a Lemberg utca sarkán a használaton kívüli strandfürdő egyik bejárata látszik, illetve mögötte az egymás mellett álló, betonfallal elválasztott két kiszáradt medence (Google).

Rákoscsaba, a régi vasútállomás épülete a Czeglédi Mihály utca közelében

  A Rákos-patak rákoscsabai szakaszának bal parti mellékvizei után következzen a Rákostól és a vasúttól északra eső, manapság már Rákoscsaba-Újtelephez tartozó terület mellékvizeinek bemutatása.

  Errefelé lényegében egyetlen értékelhető vízfolyás akadt, méghozzá az az (5-ös számú) névtelen patak, ami részint a Rákoscsaba keleti részén álló Major-hegyen, részint az ettől nyugatra található, a második katonai felmérés térképén Byrany néven feltüntetett határrészről eredt. A hegy magasságáról nincs adat, de lehet, hogy már a magaslat sincs meg, mert a mai időkben arrafelé van elvezetve az M0-ás autópálya (E71-es főút) (Google). A 2. KF-térképen a nyugati csermelyág majdnem egy kilométer hosszúnak látszik, az északról jövő, két rövid érből fakadó keleti 750 métert tett meg a

Rákoscsaba, a Bogáti-Hajdú-villa a Rákoscsaba utcában

forráságak egyesüléséig. Az egyesült víz innen délre tartott, elhaladt a 140 méterre, nyugatra eső 9-es számú vasúti őrház közelében, majd az egyesülés helyétől 350 méterre a Rákos-patakkal északról párhuzamosan futó Csatornába ömlött. Az 1883-as kataszteri térkép a patakot a Réti dűlőn eredezteti, ezen belül a nyugati ágat Káros híd II., a két északi forráscsermelyt Káros híd III., az egyesülésük helyét Káros híd I. felirattal jelöli. Az egyesült víz délre halad, eléri az imént említett őrház keleti oldalát, és a vasúti töltésnél elenyészik. Ma már a patak sincs meg eredeti formájában, a korábbi Káros híd I. helyén illetve környékén közepes méretű horgásztó működik.

  "A parasztközségben eredetileg 3 vízimalom szolgált. A község vízimalma a Lajos (ma Lajosház) utcai malom volt, ahol részes

Rákoscsaba, a Bogáti-Hajdú-villa a Rákoscsaba utcában

molnárt tartottak, akit az elöljáróság (a malombíró) ellenőrzött. Itt mértek konvenciót több községi alkalmazottnak a község hombárjából. A malmot 1863-ban a község eladta az uraságnak. A III. katonai felmérés tárképszelvényén (1872-84) már nem jelölték, talán már nem működött, esetleg nem is állt. 1912-ben viszont már biztosan nem állt, hiszen a patakmalom udvarán dr. Imrey Lajos épített házat festő műteremmel, aminek déli oldalán még mindig megtalálható az a szűk lejárat a patakhoz, ami Szánthó Géza is megírt.

  Pintér Endre 1890-ben építette fel víz- és gőzerőre berendezett emeletes malmát a Battonya utcában, ami 1897. körül került a tulajdonába. Ezen a helyen az I. katonai felmérés térképe szerint

Rákoscsaba, Mária strandfürdő, főépület

az 1780-as években már állt malom, de joggal feltételezhetjük, hogy az 1701-ben összeírt három malom egyike is már itt állt. Hajdan pitlivel is ellátott, 3-4 kerékre járó urasági vízimalom volt, de a III. katonai felmérés térképén (1872-84) már nem jelölték, valószínűleg használaton kívül állt. Mióta részben gőzerő hajtotta, és finomabb lisztet őrölt, népszerűbb lett a gazdaközönség körében. 1931-ben Maurer Ferenc volt a malomtulajdonos. 1933-ban Heller István bérelte. 1938-ban napi teljesítménye 1 vagon volt. 1946-ban a Szabadság sugárúti iskolai diákjai tettek ide tanulmányi kirándulást, tehát ekkor még üzemelt, de még a rendszerváltás körüli időkben is őröltek benne, és még ma is áll.

  A Péceli úton, a Lemberg utcával szemben állt az urasági

Rákoscsaba, Mária strandfürdő, főépület

vízimalom, amit 1912 körül a Döbrey-család bérelt (Döbrey-malom). 1843 tavaszán egy gyújtogató tartotta rettegésben a csabaiakat, aki negyedik alkalommal az urasági malmot próbálta felperzselni, sikertelenül. A Pintér Endre-féle malomhoz hasonlóan, hajdan 3-4 kerékre járt, amikor még a gazdák kizárólag saját terményükből őrölt lisztet fogyasztottak. Amióta azonban a gőzmalmokban őrölt finomabb liszt volt kapható, a gazdák a szemes búzát inkább eladták és ilyen lisztet vásároltak. Minden bizonnyal ebből kiindulva állították át a malmot szívógáz üzemre, amit 1926-27-ben Hoffman János birtokolt. A szívógázmotor szilárd tüzelőanyag (fa, faszén, szén) gázfejlesztő generátorban történő elgázosításából származó gázzal dolgozó belsőégésű motor. Úgy tűnik még így sem volt elég

Rákoscsaba, Mária strandfürdő, körmedence a gyermekek számára

versenyképes, mert hamarosan eladták Dr. Fokányi Lászlónak, aki 1928 decemberében kapott engedélyt a telek 23 házhelyre történő felosztására. Egy év múlva a létrejött két utcát el is nevezték Labdarúgó, illetve Malomház utcának, ám 1948-ban átkeresztelték őket Eszperantó és Zamenhof utcára.

  A XIX. század vége felé szabályozták a Rákos-patakot, amit megemeltek, és ekkor építettek egy mesterséges csatornát a mélyebben fekvő területek lecsapolására, ami a Felső- és Alsóréti dűlő közepén húzódott." Puzsár Imre: Gazdaság a boldog békeidőkben (Rákoscsaba évszázadai 2017, Puzsár Imre, Szanyi Dezső és Ádám Ferenc szerkesztésében)

  Összegzésképpen megállapítható, hogy az 1780-as és az 1880-as

Rákoscsaba, Mária strandfürdő, nagymedence

évek között három vízimalom működött a Rákos-patak rákoscsabai részén: a (mai utcanevek figyelembevételével) Lajosház utcai, a Battonya utcai és a csabai sportpályánál lévő. Ezenkívül a Rákosba hat mellékvíz érkezett. A bal oldalon 4 névtelen patak, illetve a Kalmár-völgyi vízfolyás, míg az északi jobb oldalon az (5-ös számú) névtelen patak torkollt a Rákosba.

  Szubjektív:

  A település személyes felkeresésére 2021. július 14-én, szerdán került sor. Megint egy korai indulással kezdtem Zuglóból, s már hat órára kint voltam Rákoscsaba keleti szélén. A Péceli útról annál a kis hídnál fordultam le jobbra, egy névtelen föld- és murvaútra, ahol egyrészt a Budapest végét, a Péceli út túloldalán pedig a Budapest

Rákoscsaba, Mária strandfürdő, nagymedence

kezdetét jelző táblát lehet látni.

  (Korábban írtam róla, hogy Rákoscsaba és a vele nyugatról szomszédos Rákoskeresztúr 1950-ig önálló település volt, de akkor, valójában szükségtelenül - talán a főváros presztízsből elkövetett területnövelése okán - Budapesthez csapták őket, s lett belőlük (is) a XVII. kerület. A Rákoscsabával kelet felől határos Pécel megúszta ezt a kis sorsfordító balesetet, és 1950 után is megtarthatta önállóságát.)

  Az alatt a bizonyos kis híd, s vele a Péceli út alatt a település (2-es számú) névtelen patakja vezet el. Tehát befordultam a délre vezető mellékútra, s autómmal addig mentem rajta, amíg a balra tartó szakasza be nem kanyarodott az M0-ás autópálya kettős hídja alá,

Rákoscsaba, Mária strandfürdő, pihenőpad a nagymedence mellett

a másik fele pedig, most már tisztán földútban folytatódva, jobbra fordult. A kocsit a sztráda hídja közelében hagyva gyalogosan vágtam neki a közeli sűrű erdőségnek, aminek a mélyén a felkeresendő patakot gondoltam megtalálni. De mielőtt betértem volna az őserdőbe, körbenéztem a jobbra, az erdő túloldalán párhuzamosan futó Csordakút út felé kanyarodó földút pár lépéssel odébb húzódó, régi, mondhatni patinás betonkorláttal védett magaslatáról. Jobb kifejezés híján írok magaslatot, mert bár maga az út szemernyit sem emelkedett, a kétfelől húzódó védőkorlátok alatt terjedelmes, természetesnek látszó, medenceszerű földmélyedések húzódtak, amelyek látványától az ember fia a magasban érezhette magát. Kőhajítás távolságban egy rendetlen tanyaféleség megkopott

Rákoscsaba, a volt Kucorgó csárda helye a Pesti út és a Zrínyi utca találkozásánál

épületei mutatták magukat, az északra eső földmélyedésben két ló legelte a friss füvet, a tanya drótkerítésén belül pedig két nagytestű kutya figyelte minden mozdulatomat. Igyekeztem keveset mozogni. A majdnem idilli látványon sokat rontottak az itt-ott eldobált háztartási gépek rozsdásodó roncsai. 

  Végre a munka érdemi részére térve, egy széles ösvényen begyalogoltam a nem túl barátságos kinézetű erdőbe, ahol tíz méter megtétele után akkora megsárgult és rothadásnak indult szénakupacok, kőtörmelék rakások, letört és elszáradt gallyakból képződött akadályok állták utamat, hogy lehetetlennek látszott áthámozni magam rajtuk. Na, ez a nap is jól kezdődött! Nem vergődtem tovább, nem rágtam magam az egyéb lehetséges

Rákoscsaba, a volt Kucorgó csárda helye a Zrínyi utca felől

megoldások kiagyalásával, harag nélkül, bár lelkemben a bosszúság izzó parazsával visszaültem a kocsiba, és az amúgy cseppmentesen kiszáradt meder mentén araszolva visszatértem a Péceli úthoz. Menet közben a tisztesség végett két-három helyen megálltam, és zokszó nélkül fotóztam a gazzal és vadvirágokkal többé-kevésbé feltöltődött patakmedret. Amiből éppen csak a patak hiányzott, de képzelőerőm mozgósításával simán beleláttam az északra, vagyis a Rákos-patak felé száguldó vízfolyást. 

  A kezdeti kudarc cseppet sem szegte kedvem, hiszen tapasztalatból tudtam, aki ilyesféle kalandtúrákra, felfedezőutakra adja a fejét, az bizony gyakran beleszalad egy-egy, első ránézésre hiábavalónak látszó esetbe. Ami különben nem is volt annyira hiábavaló, hiszen a

Rákoscsaba, a Kalmár-völgyi vízfolyás az Anna és a Frézia utca találkozásánál

a keresett mederre rátaláltam, s hogy nem volt benne víz, az a hosszan tartó nyári szárazságnak, s nem nekem volt köszönhető. Mondhatni megtettem, ami tőlem tellett, a többi az égiek akaratán múlt. 

  És különben is, annak a (2-es számú) névtelen pataknak volt egy Péceli úton túli folytatása, amihez, őszintén szólva, eleve több reményt fűztem, mint a most magam mögött hagyott déli szakaszhoz. Miután több szögből lefotóztam a nyári álmát alvó vízfolyás Péceli úti hídját, kocsimmal tovább mentem a nyugati oldalán telkekkel és családi házakkal, a keleti oldalán tágas legelővel kísért, betonozott meder mentén. A kocsit ezúttal a Battonya utca magasságában állítottam félre. A Google műholdfelvételén nem

Rákoscsaba, a Kalmár-völgyi vízfolyás az Anna és a Pajta utca találkozásánál

látszik, ami a helyszínen egyből kiderült, hogy innen, a mező felől a keresztező patakmeder miatt autóval nem tudok egyből befordulni a Battonya utcába, csak kisebb kerülővel. Sebaj. Amúgy, a Rákos felé lejtő meder mellett ácsorogva meglepetten konstatáltam, hogy a mederfenéken, harminc-negyven centinként a víz útjára keresztben álló, alacsony betonbordák sorakoznak. Nocsak. Ezek szerint az álszent kis pataknak létezik egy erőszakosabb, vadabb arca is, ami nyilván ősszel és kora tavasszal, vagyis esős időszakban mutatkozik meg. Úgy látszik, annyira be szokott durvulni, hogy a rohanását ezekkel az útjában álló terelőbordákkal kell fékezni, különben... Nem tudtam, mi van különben, és igazság szerint ez ügyben akkor sem lettem bölcsebb, amikor leértem a Rákos-patak szabályozott

Rákoscsaba, a Kalmár-völgyi vízfolyás az Anna és a Körömvirág utca találkozásánál

medréhez (az eredeti patakmeder a mostanihoz képest körülbelül 80 méterrel délebbre húzódott), és megláttam a jó egy méter átmérőjű beömlőcsatornát. Azon keresztül ugyanis szinte korlátlan vízmennyiség futhat a Rákosba, az átmérő mérete lehetetlenné teszi, hogy a csatorna beduguljon. Megjegyzem, a táj nyugalmába az M0-ás felől idáig hatoló disszonáns hangok csúnyán belerondítanak, de a gépjárművek szüntelen mormolása önszuggeszciós technikával bizonyos mértékig semlegesíthető. 

  Visszamentem a rét szélén hagyott autóhoz, és azzal a bizonyos kis kényszerkerülővel a Bördöce utcán át mégiscsak eljutottam a Battonya utcába. Az utca iránti fokozott érdeklődésem alapját az a tény szolgáltatta, miszerint a régi időkben itt működött Rákoscsaba

Rákoscsaba, a Csabagyöngye strandfürdő víztározója a Keszeg utcánál

három vízimalmának egyike, a Battonya utcai malom. Míg az utcát egy viszonylag rövid szakaszon hat kis utca keresztezi dél felől, addig a Battonya utca északi oldalán mindössze egyetlen (zsák)utcácska nyílik, a parányi Felsőrétdűlő utca. Földutca, ráadásul húsz méter után sorompó zárja el a kocsival való továbbmenetel lehetőségét, amit különben őszintén értékelek. Mindjárt kiderül, miért. Az utca annyira parányi, hogy nem is mindegyik térkép jelöli, mi több, még az utca sarkán sincs kint egy azonosításra szolgáló tábla. Nos, ez a jószerével nem létező utca igazán fontos szerepet játszik Rákoscsaba ipartörténetében, merthogy a Rákos-patak a régi szép időkben az említett sorompó vonalában folyt el (keletről nyugatra), de közvetlenül a sorompó mögött hirtelen északnyugatra

Rákoscsaba, a Csabagyöngye strandfürdő víztározója a Keszeg utcánál

fordult, majd mintegy 60 méter megtétele után ismét felvette a nyugati irányt. Ezen a rövid, alig hatvanméteres, északnyugatra tartó régi Rákos-szakaszon működött az említett Battonya utcai malom, aminek a település központjához vezető Battonya utcára volt ki- és bejárata. (A három épületből álló malom lényegi része, maga a vízimalom 85 méterre, északra volt az utcától.) A Battonya és a Felsőrétdűlő utca sarkán manapság egy fatelep lerakati (raktár) része helyezkedik el.

  Tehát megkerülve a sorompót, a földút bal oldalán egyből feltűnik egy vénséges fűzfákkal keretezett terjedelmes nádas. A délkelet-északnyugat irányban elnyúló nádasból tökéletesen rekonstruálható az egykori Rákos-patak vonalvezetése. (Akinek ez helyben nem jön

Rákoscsaba, a Csabagyöngye strandfürdő Csabagyöngye utcai bejárata

össze, bátran tanulmányozza a Google idevágó műholdfelvételét, az égből letekintve mindjárt helyükre kerülnek a dolgok.) Az egykori malom nyomait minden bizonnyal rég eltüntette a régóta háborítatlan mocsár, ahová embernek nem ajánlatos betennie a lábát, mert könnyen nagy bajba kerülhet. Elnézve a nádas méretét, felmerül a gyanú, a szemlélődő ember nem-e egy efféle, vagyis kis vízhozamú patakok melletti malmoknál gyakran előforduló, duzzasztott tó helyén keletkezett vízi birodalmat lát maga előtt? Ámde egyik régi térkép sem jelez a malom folyamatos vízellátásának céljából létrehozott mesterséges tavat, tehát ez a valóságos kis tündérvilág tényleg az ős Rákos hagyatéka. 

  A mostani, szabályozott mederbe terelt Rákos-patakhoz a 

Rákoscsaba, a Csabagyöngye strandfürdő a Lemberg utca mellett

Felsőrétdűlő utca folytatása vezet el. A patakon egy eléggé jó állapotú betonhíd vezet át (amit a szélessége után ítélve egykor autóval járhatóra terveztek), de aztán már vége is, s bár a túloldalon ritkán használtnak tűnő ösvény vezet a távolabbi vasúti sínek irányába, az utca lényegében a hídnál véget ér. Igaz, hogy szépség tekintetében nagyságrendi különbség van a régi és az új Rákos között (az előbbi javára), de azért a hídról nyíló látvány is megér egy misét.

  Visszafelé tartva a kocsihoz, még egyszer megcsodáltam a régi Rákos múltból itt ragadt mesevilágát, aztán a Battonya utca nyugati végénél ráfordultam a Péceli útra, majd néhány méterrel odébb rátértem a délnek tartó Pöröly utcára. A Gyeplős utcába jobbra betérve egykettőre ott voltam a nap következő nagy próbatételét

Rákoscsaba, a Csabagyöngye strandfürdő a Lemberg utca mellett

jelentő (3-as számú) névtelen patak kis hídjánál. Aztán a Vízforrás utcával párhuzamosan futó patak mentén mind délebbre haladva az Ede, Gerencshida, Csabamező és Ecsedháza utca patakhídjai jöttek sorra. Ez utóbbinál, midőn a szokásosnál pár méterrel távolabb merészkedtem a hídtól, legnagyobb örömömre végre vizet találtam az árnyas fák alatt laposan elterülő természetes mederben! Víz a patakban, hurrá! 

  Miután kellőképpen kiörömködtem magam, elhajtottam a Vízforrás utca végébe, ahonnan nem vezetett tovább autóval járható út. A csendes környéket egy fűzfákkal kísért szép kis nádas uralta. Terveztem tovább gyalogolni mellette, lefelé délnek, a forrás irányába, de mint a Rákos-patakkal kapcsolatos túráimon oly

Rákoscsaba, a Csabagyöngye strandfürdő a Lemberg utca mellett

sokszor előfordult, az összetett természeti akadályok miatt nem lett volna okos erőltetni a dolgot. Próbatétel gyanánt egy kis nehézség leküzdése még belefért volna a túrázásba, de a Vízforrás végi eset megoldása (is) túlságosan időrablónak látszott, a nagy hőségben nem érte meg egy pici sikerért aránytalanul nagyot szenvedni. Ez utóbbi mibenlétét nem részletezném, de az összetevők között akadtak kullancsok, szúnyogok, vérfarkasszerű harapásra képes bögölyök, az éles sáslevelek vágott, a tüskés bokrok szúrt sebei, a szivacsszerűen átázott cipők, zoknik, nadrágszárak kellemetlen érintései és cuppogásai, a ruházat különböző részein megtapadó bogáncsok és egyéb, ragaszkodásra született növényrészek, s akkor még nem szóltam a mindezt megkoronázó, bőven harminc fok feletti párás

Rákoscsaba, a Csabagyöngye strandfürdő a Lemberg utca mellett

klímáról, ami a legkisebb fizikai aktivitás hatására szinte kipréselte az emberből az izzadság szemet maró, vakarózásra késztető sós levét. Mondom, tekintettel az érzékenyebb lelkületű olvasókra, mellőzném a privát természetű járulékos gondok sorolását, csak szerényen jelezném, hogy akadtak ilyenek.

  A Vízforrás utca füves végéből már csak visszafordulni lehetett a kocsival, amit meg is tettem, s az idefelé igénybe vett útvonalon visszatértem a Péceli úthoz, amin keresztülvágva a Battonya utca nyugati folytatásának is tekinthető Lajosház utcába tértem be. Itt, közelebbről a mai 24-es számú ház háta mögött elhúzó régi Rákos-patakon működött a település következő vízimalma, a Lajosház (régen Lajos) utcai malom. 1890-től új tulajdonosa, Pintér Endre után hívták Pintér-malomnak is. A már tárgyalt Battonya utcai, és a Lajosház utcai malom pontosan 900 méterre feküdt egymástól. Akkoriban a Rákos-patak medre a mostani kertben álló nagy fa mögött pár méterrel húzódott.

  Miután esélytelennek látszott bármiféle tárgyi emléket találni a néhai malomról, nem zaklattam a ház tulajdonosát holmi kertbe jutási lehetőségért kuncsorogva, inkább a telek nyugati oldalán, a kerítésen kívül húzódó kis sikátorféleségen kisétáltam a mostani Rákoshoz. Utam egy kiserdőn vezetett keresztül, ahol némi nyomát látni az itt valaha keresztben elhúzó eredeti pataknak. 

  Mivel az új, betonmedres Rákosnál semmi érdekeset nem találtam, vissza is fordultam az autómhoz, amivel a Dédes közön kijutottam a Péceli út mentén tornyosuló főplébánia-templomhoz, amit annak rendje-módja szerint lefotóztam. Pár száz méterrel odébb, a valamikori községházánál (ma Csaba Ház néven lényegében kultúrotthon) jobbra ráfordultam a Czeglédi Mihály utcára, amiről tudtam, hogy hídja van a Rákos-patakon. 

  De mielőtt tovább mennék, meg kell emlékeznem a Czeglédi Mihály utca torkolatával szemközt, a Péceli út déli oldalán állt Laffert-kastélyról, aminek a kastély mögötti (tehát déli) díszparkja lehúzódott a mai Szánthó Géza utcáig, a Péceli út északi oldalán elterülő északi parkja pedig valahol a mai Lajosház utca és Kelecsény közt ért véget. A kastély és a díszparkok mára eltűntek, az épületet még a második világháború idején, 1943-ban lebontották. A kastély helyén közparkot terveztek kialakítani, de ebből nem lett semmi, a terület az '50-es években piactérré változott, a mögöttes parkot felparcellázták. A termelői piacon és a mellette üresen maradt területen még hosszú időn át, éves rendszerességgel búcsút tartottak (mindig májusban). De az itteni piac a keresztúri megnyitása után végleg elvesztette a jelentőségét, ezt követően pedig az lett belőle, ami manapság is látható.

  E kis helytörténeti kitérő után vissza a Czeglédi Mihály utcához, aminek tehát hídja van a Rákoson! A betonozott medrű pataknak a híd közelében van egy medence méretű öblösödése, ahová, kisebb zuhatagot képezve, surrogva ömlik a Rákos tiszta vize.

  A híd északi oldalán két figyelemreméltó objektum várt rám. Ezek egyike az 1931. június 4-én megnyitott és a 2000-es évek elején bezárt, egyidejűleg ezer (más forrás szerint 2000-2500) fő fogadására alkalmas Mária (a szocializmus idején Béke) strandfürdő volt. A főbejárata a Czeglédi Mihály utcáról nyílt, talán harminc méterre a vasútállomás régi épülete mögött. A strand területére tartó csermely keskeny hídján átsétálva megtaláltam a bejáratként szolgált széles vaskaput, amiről első nézésre látszott, hogy legális úton aligha jutok túl rajta. Az említett csermely medre mellett sem fértem volna be, ugyanis a patakocska fölé, éppen az illetéktelenek bejutását megakadályozandó, erős védőrácsot rögzítettek. A rács pontosan illeszkedett a patak két oldalán álló drótkerítéshez, úgyhogy ez nem volt járható út. Egyébként a fürdőzéshez szükséges vízmennyiséget két fúrt kút biztosította. Megint más forrás szerint a vizet egyetlen artézi kútból nyerték, a víz állítólag annyira hideg volt, hogy az 1990-es évek elején napelemes megoldással igyekeztek felmelegíteni. Egy 1934-ből való térkép Rákos-patak néven jeleníti meg az általam előbb említett csermelyt, ugyanezen a térképen a mai Rákos medre Üzemág néven szerepel. A térkép rajza szerint a patak ugyan belép a strand területére, de a medencéktől távol, a déli kerítés mellett halad nyugati irányba. De vissza a bevehetetlennek látszó kapuhoz!

  Amin mindenképp túl akartam jutni, hiszen mögötte Rákoscsaba egyik szimbolikus létesítménye húzódott. Annyit már tudtam róla, hogy a bezárása óta folyamatosan amortizálódik, de kíváncsi voltam rá, a szebb napokat látott intézményen mennyit rágott az idő vasfoga, illetve mekkora pusztítást vitt véghez benne az emberi nemtörődömség és butaság kettős esszenciája. 

  Mivel egyelőre nem találtam a bejutás megoldásának kulcsát, időnyerés céljából - meg különben is, ettől függetlenül látni akartam -, elsétáltam a közelben található régi állomásépülethez (Rákoscsaba megállóhely). Az emeletes rész oldalán maradt nyomok arra utaltak, hogy az épületnek itt bizony egykoron folytatása volt, de hogy a toldalék részt mikor és miért bontották el, arról nincs tudomásom. Nem túl régi fotókon láttam a fénykorát élő, a földszintes szakaszán árkádos kiképzésű épületet, ezeken persze még ott volt a földszintes kis ház is. Most már viszont hűlt helye, a helyén járda és e mellett füves térség húzódik. Az emeletes házrész ajtó nélkül, tárva-nyitva, összefirkált falakkal, teljesen kifosztva áll. A mellette húzódó árkádos rész - mintegy magánházként - lakott, amit nemcsak az épületrész visszafogott gondozottsága, de az életerős házőrző kutyák hangos jelenléte is bizonyít. Csekély nyomok utalnak rá, hogy a sínek és az épület között valaha karbantartott kis díszpark létezett, a park szélén egy magára maradt öreg pad mereng a maradandóság fogalmának viszonylagosságán. 

  A kellő számú fénykép elkészülte után elsétáltam a sínek és a strand kőkerítése között kialakított parkoló mellett, és a végén befordultam a Rákoscsaba utcába. Itt mindjárt megszólítottam a bicikliző unokáira vigyázó, láthatóan helyi kötődésű idősebb férfit, hol tudnék bejutni a strand területére, mert a főbejárat felől nem sikerült. A kerítésnek a Rákos-patak hídja felé eső sarkán nagyobb rés tátong, ott megpróbálhatom. De vigyázzak, mert rengeteg csöves tanyázik a bokrok között! Hm, őszintén írom, igazán jólesett a nyílt szívű öregfiú irántam való törődése, egy számára érdektelen vadidegen ember iránt, akit esetleg sosem lát viszont, ha az tényleg bemászik a veszélyesnek mondott területre. Bemásztam. Nem kellett volna. De nem az idős ember félelmei miatt, ugyanis azon a húsz méteren, amilyen mélységig előre mehettem, teremtett lélekkel sem találkoztam. Valóban, a magukat fölös számban képviseltető bokrok tövén, és a kidőlt fák törzsének tövén számos, csöves jelenlétre utaló nyomot láttam, de nem emiatt kényszerültem rövid úton visszafordulni, hanem újra és megint az áthatolhatatlan növényzet miatt. Nem tudtam tovább menni a néhai strandfürdő belseje felé, de ahogy a jelekből, pontosabban azok hiányából kikövetkeztettem, mások sem. Sehol egy mégoly keskeny, de legalább továbbvezető ösvény, sehol egy bokrok alján-közén való átbújási lehetőség! Mivel az igencsak korlátozott látási viszonyok miatt nem voltam tisztában, milyen messzire lehetek a felkeresni szándékozott területtől, vagyis a két medencétől és strand épületeitől, nem erőltettem a dolgot. Visszafordultam a nyílt utca felé, de még mindig nem adtam fel a reményt. 

  Mindenesetre a strandfürdő kitartó ostromába rövid szünetet iktattam, ugyanis a Rákoscsaba utcai Rákos-hídon túli Kaszinó köznél megláttam az egyébként is felkeresni szándékozott Bogáti-Hajdú-villát. Arra irányítottam a lépteimet. A többször átalakított kastély telkének bejárata a Rákoscsaba utcáról nyílik, de a Kaszinó köz felől, a drótkerítés felett jobb képeket lehet készíteni a vizes terület miatt kőlábakra épült villáról, illetve vadászkastélyról. 

  Miután odaát végeztem, a hídon át visszajöttem a Rákos északi oldalára, és a hányatott sorsú fürdő déli oldali kerítése mellett vezető ösvényen járva kitartóan kerestem a rést, amin át újabb kísérletet tehettem a martalóc növényzet által foggal-körömmel védett terület elfoglalására. Két helyen is sikerült beljebb kerülnöm, de az elém toppanó magas és sűrű növényfal, afféle természetből verbuválódott testőrseregként, mindannyiszor megálljt parancsolt. A helyzet kezdett röhejessé válni. Adva volt egy elszántan hajszolt rögeszme, miszerint szinte bármi áron látnom kellett azokat a lelki szemeim előtt lassan legendássá váló romokat és azt a kuplerájt, aminek a megközelítésében konokul meggátolt a saját területét, hogy ne mondjam, életterét védelmező természet. Vesztésre álltam. Még néhány reményvesztett lépés, és újból a strand területére igyekvő csermely hídján lépdeltem, tizenöt másodperccel később pedig ott voltam a kiindulási pontnál, a fürdő búzakékre festett, széles vaskapuja előtt. Kívülről körbejártam az egész strandot.

  És akkor váratlanul beigazolódott "a kitartó munka meghozza a maga gyümölcsét" aranyköpés igazsága, merthogy egy véletlen oldallépés jóvoltából megláttam azt az eddig takarásban lévő, másfél méter széles rést, ami a főkapu jobb oldali kőoszlopa mögött húzta meg magát. Aha, lebuktál, kicsim! Támadás! A biztonság kedvéért alaposan körbenéztem, de gyalogost egyet sem láttam, és momentán autó sem járt a Czeglédi Mihály utcán. Egy húsz másodpercig tartó szempillantás alatt átküzdöttem magam a kiálló fémtüskékkel spékelt, combig érő drótháló felett, és hátra se fordulva, a strand belseje felé tartó repedezett aszfaltcsíkon sebes léptekkel eltűntem a kétfelől álló rekettyés jótékony takarásában. Tíz méter után hátranéztem, de az utca felé, illetve az irányából takaró bokrokon kívül nem láttam mást. 

  Biztonságban voltam. Legalábbis reméltem. Merthogy az előttem bal kézre kibontakozó, az oldalain értelmetlen ákombákomokkal összefirkált, több helyütt kivert ablakú, egykori bádogtetőzetétől megfosztott főépület nem nagyon hasonlított a régi képeslapokon és fotókon látott, némi art deco beütést felmutató, gyönyörű fürdőházra. Mindjárt visszavettem a lendületből, mert eszembe jutottak a kedves öregúr csövesek (akarom mondani: hajléktalanok) jelenlétére figyelmeztető szavai. De jóakaróm szavainak felidézése nélkül is látszott, hová, miféle területre tévedtem, s attól fogva mint űzött vad a csalitosban, szemeimet és füleimet beélesítve jártam-keltem. 

  Elsőként a rommá rombolt főépületet fotóztam. Nem jártam körbe, de az ajtó nélkül maradt emeletes rész lépcsősorán felmerészkedtem a felső szintre. Innen ráláttam a mellettem húzódó földszintes épületsorra, ami annak idején valószínűleg az öltözőknek és a tusolóknak adott helyet. Később benéztem ide is. Mindenütt földre dobált, koszlott, gyanús foltokkal tarkított matracokba, a kosztól összeállt, szakadozott pokrócokba, összelapított sörös dobozokba, üres boros- és égetett szeszes üvegekbe, vagyis a társadalmi megkötéseket, szabályokat nem ismerő hajléktalan élet ezernyi limlomjába botlottam. Emberbe nem. Pedig, meglehet, érdekes és tanulságos találkozás lett volna. Mégis, nem kevés előítélettől fűtve gyanítom, jobb, hogy kimaradt az életemből. 

  Ezután az épülettől 50 méterre fekvő gyermekmedence megtekintése következett. A 15 méter átmérőjű lapos medence közepét egy színes cseréplapocskákkal kirakott, kör alakú kőülőke foglalja el. A néma csendben pillanatokra látni és hallani véltem a régi srácok és kislányok örömteli pancsolását és játszadozását, a szemüket a féltett csemetéikről le nem vevő, körben ülő szülők aggódó hangját. Hm, a strand húsz évvel ezelőtti bezárásakor még csak ötéves kisfiúból időközben felnőtt férfi lett. A pöttyös fürdőruhás lánykák nőkké, feleségekké és talán már anyákká váltak... No komment. 

  A gyermekmedence mögött néhány méterrel a felnőtteknek és úszni tudóknak fenntartott nagymedence került elém. Az 50 x 25 méteres, a legmélyebb részén 170 centiméteres medencébe öt lépcsőfokon lehet lejutni. Nagyobb foltokban még látszik az egykoron az egész medencealjat beborító kék festés. A medence nagy részét ma már bokrok töltik ki, a déli és a nyugati lépcsősort az időközben ránőtt erdőtől alig látni. Ugyanígy a rohamtempóban terjeszkedő erdő martaléka lett a medencét hajdan közrefogó padok sora. 

  Mindent megörökítettem, amit arra érdemesnek találtam, aztán a halálraítélt főépület mellett visszatértem a bejáratként használt réshez, és megint kint voltam az erős napsütéstől szinte füstölgő Czeglédi Mihály utca járdáján.

  A kocsimba ülve kihajtottam a Péceli útra, amin a Csaba vezér térhez siettem. A tér mögött, a szintén Péceli útnak számító kis utcában leparkoltam, majd fotózás céljából felkerestem a téren álló első világháborús emlékművet, illetve a tér melletti Rákoscsaba utca és Péceli út sarkán magasodó református templomot. Aztán a Rákoscsaba utcával szemközti Zrínyi utcán délnek indulva balra betértem a Szánthó Géza utcába, ahol az utca alatt átbújó, manapság betonmederben futó (4-es számú) névtelen patakot fényképeztem. Mondanom sem kell, a nagy rekkenőben tenyérnyi vízfolt sem volt az árokban.

  Autómmal visszatértem a Zrínyi utcába, ahol tovább mentem délre, egészen a Pesti úti kereszteződésig. A két főút találkozásának jelentősége abban rejlik, hogy annak idején itt állt és működött a Kucorgó csárda (1883: Kuczorgói csárda). A mai Pesti út már másfél évszázaddal ezelőtt, meg annál is korábban, jelentős kereskedelmi útvonalnak számított, akárcsak a belőle e helyütt részint északra, Rákoscsaba felé, részint délre, Ecser, illetve azon túl a jelentősebb Maglód irányába tartó másik kereskedelmi út, a mai Zrínyi utca. 

  A volt csárda telke előtt manapság egy 1956-os figurális emlékmű áll, aminek a háta mögött (a Zrínyi utcáról nyíló bejárat oszlopán látható márványtábla felirata szerint) a "XVII. ker. tanács vb. Piroska napközi otthonos óvodája" üzemel. S valóban, a hosszanti földszintes épület mellett egy elkerített játszótér színes kellékei sorakoznak. Még mindig jobb, mintha bevásárlóközpontot rittyentettek volna a vén fogadó helyére. 

  A Zrínyi utcán visszafelé igyekezve a központ felé, a Frézia utcánál balra befordultam, hogy megnézzem a nevezett utca folytatásának számító Anna utca mellett elhúzó, helyi szinten ismert Kalmár-völgyi vízfolyást. Vagy Kalmár-völgyi patakot. A patak délebbről, a Pesti út közeléből indul, de igazából a hosszú Anna utca mentén való haladása közben lehet róla jó képeket készíteni. Fotózás céljából három keresztutcánál is megálltam: a Frézia utca kanyarjánál, valamint a Pajta és a Körömvirág utcánál. A Frézia utca magasságában még nem volt víz a tágas rét szélén húzódó mederben, a 200 méterrel északabbra eső Pajta utcánál már csordogált benne valami nedvesség, s az innen további 400 méterrel északabbra húzódó Körömvirág utcai kis gyalogoshídnál pedig legalább háromcentis vízmélység fogadott. 

  A Körömvirág utca vonalától kezdve a vízfolyás fokozatosan eltávolodik az Anna utcától, és bő kétszáz méterrel odébb befolyik az 1927-ben Goldmann Antal vállalkozó által építtetett Csabagyöngye strandfürdő víztározójába. A tárolóról remek felvételeket készítettem az Anna utcát keresztező Keszeg utca és az abból nyíló Csabagyöngye köz sarkáig kifutó, drótkerítéssel határolt terület töltéséről. A víztározót hosszában a Kalmár-völgyi vízfolyás folyja át, kétfelől gyönyörű nádassal kísérve. A földmélyedés állítólag már Goldmann úr terveinek realizálódása előtt létezett, és a közelben üzemelő téglagyár szolgálatában állt. A víztározó strand felé néző végében valami félköríves betonépítmény látható, valószínűleg az volt az ülepített és némileg felmelegedett vizet az alább fekvő medencékbe pumpáló szivattyúház. 

  A pár méterrel odébb kezdődő Csabagyöngye strandfürdőnek az egykoron a látogatók számára fenntartott két bejárata közül az egyik a Csabagyöngye és a Lemberg utca találkozásánál, a másik a Lemberg utcából nyílik. A hideg vizű strand az 1950-es évek végén elvesztette népfürdő jellegét, addigi látogatói valamiért elpártoltak, s az intézmény megszűnt strandként funkcionálni. Azóta volt nyári gyerektábor, meg szabadtéri koncertek helyszíne, de a terület felügyelőszerve láthatóan nem tudott mit kezdeni a nyakán maradt objektummal. Szerencsére lebontatni vagy nem merte vagy nem akarta. A néhai strandfürdő területét az 1990-es évek eleje óta az Üdvhadsereg használja. Mondhatni, az egykor nagy népszerűségnek örvendő fürdő óriási szerencséjére, mert így biztosítva van a terület állandó felügyelete, illetve rendszeres karbantartása, különben alighanem a Mária strandfürdő szomorú sorsa várt volna rá. Így legalább esély nyílt rá, bár igazából nem sok, hogy valakinek egyszer csak kipattan a fejéből a szikra, hogy miként lehetne újra - ráfizetés nélkül - strandként működtetni a momentán Csipkerózsika álmát alvó ingatlant.

  Autómmal leparkoltam a Lemberg utca árnyas oldalán, majd a kapun kívül beszélgető két embernek előadtam, miszerint fotózás céljából szeretnék beljebb kerülni. A pár fénykép elkészítése néhány percet vesz igénybe, és már ott sem vagyok. Kiderült, rossz helyen kopogtattam, nem ők voltak a belépési engedély megadására jogosult főnökök. Szerencsémre a kerítés túloldalán épp akkor haladt el az illetékes, aki már az első mondatnál rábólintott a kívánságomra. Mehetek. Öt perc alatt végeztem a fallal elválasztott két nagy medence, meg a kissé hátrébb található gyermekmedence, a régi korlátok és padok, meg az összességében rendezett belső környezet fényképezésével. 

  Kifelé menet megint összefutottam a fotózásomhoz zöld utat biztosító középkorú férfival, akivel jót beszélgettünk részint a strand múltjáról, részint a világ dolgairól. Majdnem barátként váltunk el. Ha még két percig bírtuk volna a tűző napon való ácsorgást, behívott volna egy pofa hűtött sörre. Kinéztem belőle. Az más kérdés, hogy évtizedek óta majszolom az antialkoholisták keserű kenyerét, de már az illetőnek a részemről spontán feltételezett gesztusa is hálával töltötte el a szívemet. Tessék, ingyen és bérmentve most adtam meg az emberszeretet receptjét: feltételezd valakiről, hogy a közeljövőben jót akar tenni neked (még ha esze ágában sem volt), és légy hálás a kizárólag a képzeletedben létező, neki tulajdonított gesztusért. Tovább kellett mennem, elbúcsúztunk.

  A Lemberg utcán elmentem a Péceli útig, majd a szemközti Zamenhof utcából a Várvíz utcába balra befordulva az első és a második családi ház közötti nyiladékig csurogtam. A keskeny résen át pont ráláttam a telkek mögött húzódó focipályára (a Rákosmenti TK sportpályáinak egyikére), annak is a focikaputól délre eső szögletzászlajára. Nem vicc, idehaza mérnöki precizitással bemértem, hajdanán hol állhatott Rákoscsaba harmadik vízimalma, az egy időben Döbrey-malomnak nevezett objektum. Hát ott. A kapu és a szögletzászló közötti részen. De ha tévedtem volna valamennyit, akkor is a pálya déli oldalvonala közelében kellett működnie. Gondolkoztam, bemenjek-e a pályára, de a főbejáratnál kihelyezett "Idegeneknek belépni tilos!" feliratú tábla meggondolásra késztetett. Meg aztán nem sok értelmét láttam a focikapu, a szögletzászló meg a partvonal fényképezésének. Eddig tartott a rákoscsabai felfedezőutam, most már mehettem haza.

 

   Vége a második résznek, írásom a harmadik résszel folytatódik!